Budapesten ilyen nincs. Nagyrészt azért, mert nincs tömeges migráció. Azért nincs, mert a magyarok céltudatosak. És azért sincs, mert a magyar kultúra minden problémája ellenére meglehetősen konzervatív és ellenálló.
Kétségtelen, hogy Magyarország rengeteg kihívással szembesül. Sok magyar úgy véli, hogy az egészségügyi és az oktatási rendszer alulfinanszírozott. Magyarország folyamatosan szemben áll az ellenséges európai uniós bürokráciával. A magyarok más uniós nemzetekhez képest szegényebbek, és mint minden más európai nemzet, Magyarország is küzd az általános születésszám növeléséért. Vannak más problémák is.

Igaz, hogy a magyaroknak csak a kisebb része, 42,5 százaléka vallja magát kereszténynek, de az ország kulturálisan mégis keresztény – egyelőre – olyan módon, ahogyan a legtöbb más európai országban az nem tapasztalható. A lényeg az, hogy Magyarországnak megvannak a belső erőforrásai ahhoz, hogy ellenálljon annak a dekadenciának és széthullásnak, amely annyi más nyugati országot elért. A magyarok hisznek önmagukban, és ez nyilvánvaló az idelátogató nyugat-európaiak és amerikaiak számára.

Magyarország vagy bármely nemzet erős jövője nem garantált. 

De a magyaroknak akarniuk kell. A kormány nem kényszerítheti rá az akaratát az emberekre.

Amit a kormány tehet, az az, hogy olyan jogi és anyagi környezetet teremt, amely megkönnyíti a magyar embereknek a jó választást. Az UnHerd című brit online magazinban Wessie du Toit arról az építészeti tradicionalizmusról ír, amely most Budapestet újjáépíti – vagy inkább helyreállítja. Mindezt Orbán Viktor miniszterelnöknek tulajdonítja, aki a nemzeti nagyság érzetének helyreállítását célzó politikai célt valósítja meg: 

Du Toit megjegyzi, hogy a magyar megközelítést és más országok hasonló építési terveit baloldali kritikusai reakciósnak ítélik, és a múlt hamis és romantikus szemléletére hivatkoznak. Du Toit szerint ezzel az a probléma, hogy a progresszívek is úgy gondolják, hogy az építészetnek egy mélyebb célt kell szolgálnia – a sajátjukat.

Valakinek el kell döntenie, hogyan nézzen ki egy épület, és annak csak egy formája lehet. Ha az örökség, a büszkeség, a szépség vagy a látványosság iránti népi étvágyat elégíti ki, akkor populistának nevezhető. A progresszív építészetnek tehát csak a tagadás útja marad, az esztétikai elvárások tagadása a befogadás vagy a „kihívás” nevében. Ez általában olyasmit eredményez, mint a skót parlament épülete, amelyet a formatervezés szerelmesei nagyra tartanak, de széles körben csak a lehangoló középszerűség jelképe. Az építészeti modernizmus lényege a múlt elvetése. Pedig a közterek mindenkihez tartoznak, azok nem csak az értelmiségieké és a kulturális elité.

Az Egyesült Államok hagyományellenes társadalom, és ez az épített környezetén is meglátszik. Ez egy olyan ország, amelyet végtelen kilométernyi bevásárlóközpontok és üzletközpontok szegélyeznek. Egy ottani kereskedelmi építész barátom egyszer azt mondta nekem, hogy szeretne szebb épületeket tervezni, de a megrendelőket csak az olcsón megépíthető, funkcionális építmények érdeklik.

Az igazsághoz tartozik, hogy Amerika annyira mobil ország, hogy egy komplexebb, szebb épületbe befektetni komoly kockázatot jelent, hiszen senki sem tudja megjósolni, hogy az adott környék vagy városrész egy-két évtized múlva is virágozni fog-e. Emellett az Egyesült Államok autóstársadalom – ez a tény meghatározza építészeti és tervezési döntéseit.
Eredmény: Amerika egy olyan ország, amely azt tükrözi, amit a kritikus James Howard Kunstler „a sehol földrajzának” nevez. Azok az amerikaiak, akik gyönyörű épületeket akarnak látni, Európába utaznak. Budapest pompás – de csak akkor marad az, ha a magyarok megvédik.

Ugyanez igaz a modernitás erkölcsi és társadalmi aspektusaira is, amelyek megszabadították az embereket a múlt kötöttségeitől – de minek?

Erre a kérdésre nem tudnak válaszolni azokban az országokban, amelyek nagyot kortyoltak a modernizmus mérgezett kelyhéből. De a magyarok még igen, többnyire igen. Ezért van az, hogy amerikai–magyar barátom, miután látta saját szeretett városát szétesni a mai élet nyomása alatt, továbbá azt, hogy az emberek nem képesek szeretni és megvédeni az örökségüket, azt kiáltja az óceánon túl: „Ne hagyd, hogy ez történjen a te csodálatos országodban!”

Sok magyarnak nem könnyű az élete, de Magyarországnak van egy nagy előnye: erős az önismerete mint nemzet és mint nép. Ha igaz, hogy a remény a kulturális emlékezetből fakad, amely a múlt jó, igaz és szép dolgai­hoz való visszatérés vágyával párosul, akkor a magyaroknak minden joguk, sőt felelősségük megvan arra, hogy reménykedjenek, még akkor is, amikor a felejtés és a kulturális kisajátítás mélységes sötétsége Nyugat-Európára telepszik.

A szerző amerikai író, újságíró, a Danube Institute Network Projectjének vezetője