A modernizmus mérgezett kelyhe

Audrey Unverferth egy fiatal amerikai nő, aki néhány hónapig Budapesten élt, és nagyon szeretett itt lenni. Ám szeretett nagyszülei otthon betegeskednek, és a család nagyon hívta már haza. Elbúcsúzott fogadott városától, és visszatért családjához. Döntéséről nemrég írt a The European Conservative című lapban, többek között arról, hogy reméli, Magyarországnak sikerül hűnek maradnia önmagához és saját hagyományaihoz.

Egy magyar–amerikai barátom olvasta ezt az esszét, és írt nekem, hogy ő is beszéljen arról az életről, amelyet a magyar városban épített fel, de arról is, hogy mennyire vágyik ősei hazájába, ahová olyan gyakran látogat el, amilyen gyakran csak tud. A barátom azt mondta: – Hatalmas ajándékot kaptam. A feleségemnek és nekem is jó munkánk van. A lányaink jól boldogulnak, tanulmányi, társadalmi és zenei téren egyaránt. Erős baráti és családi hálózatunk van. De néha bűntudatom van, amiért megvetem és lenézem a városunkat és azt, ami a belvárossal történt, az üres kirakatokkal, az idegen élelmiszerüzletekkel, a körömszalonokkal és az etnikai fodrászüzletekkel, valamint a mindenütt jelen lévő marihuánaszaggal, és dühös vagyok a politikusokra, akik ezt megengedték. Ezt szembeállítom Budapest és Magyarország szépségével, az észszerű közpolitikával és a lakosság hozzáállásával. Legszívesebben a budai hegytetőkről kiabálnám: Ne hagyjátok, hogy ez megtörténjen a ti csodálatos országotokban!

Mivel három éve élek Budapesten, jól ismerem ezt az érzést. Minden alkalommal találkozom vele, amikor elhagyom Magyarországot, és egy másik európai helyszínre utazom. Megdöbbentő, hogy a külföldi városokban élő népek mennyire hagyták, hogy az életminőség a városaikban és a településeiken – leginkább a tömeges elvándorlás miatt, de más módon is – leromoljon.

Ahogy magyar–amerikai barátom megjegyzi, ez történik Amerikában is. Én külföldön élő ember vagyok, aki szereti a saját országát, de lehangoló, amikor visszatérek oda, és néhol ugyanazt a hanyatlást látom, mint amit a barátom a városában. Nem kizárólag a migrációról van szó: a marihuánaprobléma, a növekvő bűnözés és a woke által meghódított intézmények korrupciójáról van szó.

Budapesten ilyen nincs. Nagyrészt azért, mert nincs tömeges migráció. Azért nincs, mert a magyarok céltudatosak. És azért sincs, mert a magyar kultúra minden problémája ellenére meglehetősen konzervatív és ellenálló.
Kétségtelen, hogy Magyarország rengeteg kihívással szembesül. Sok magyar úgy véli, hogy az egészségügyi és az oktatási rendszer alulfinanszírozott. Magyarország folyamatosan szemben áll az ellenséges európai uniós bürokráciával. A magyarok más uniós nemzetekhez képest szegényebbek, és mint minden más európai nemzet, Magyarország is küzd az általános születésszám növeléséért. Vannak más problémák is.

Ami azonban Magyarországnak megvan, ám más európai országoknak nincs, az az erős önismeret; egy öntudatos nép, sajátos nyelvvel és történelemmel. Sok nyugat-európai országgal ellentétben a magyar rendszer nem arra neveli a fiatalokat, hogy lenézzék az országuk kultúráját, a nyugati civilizációt.

Igaz, hogy a magyaroknak csak a kisebb része, 42,5 százaléka vallja magát kereszténynek, de az ország kulturálisan mégis keresztény – egyelőre – olyan módon, ahogyan a legtöbb más európai országban az nem tapasztalható. A lényeg az, hogy Magyarországnak megvannak a belső erőforrásai ahhoz, hogy ellenálljon annak a dekadenciának és széthullásnak, amely annyi más nyugati országot elért. A magyarok hisznek önmagukban, és ez nyilvánvaló az idelátogató nyugat-európaiak és amerikaiak számára.

Magyarország vagy bármely nemzet erős jövője nem garantált.

Mégis, ahogy Magyarország külföldi csodálói tisztán láthatják, ez az ország eddig elkerülte a legrosszabb kulturális és társadalmi tendenciákat, amelyek más nyugati nemzeteket pusztítanak – különösen a tömeges migrációt, a woke-oskodást és a széles körben elterjedt droghasználatot –, és ezért könnyebben meg tudja menteni magát.

De a magyaroknak akarniuk kell. A kormány nem kényszerítheti rá az akaratát az emberekre.

Amit a kormány tehet, az az, hogy olyan jogi és anyagi környezetet teremt, amely megkönnyíti a magyar embereknek a jó választást. Az UnHerd című brit online magazinban Wessie du Toit arról az építészeti tradicionalizmusról ír, amely most Budapestet újjáépíti – vagy inkább helyreállítja. Mindezt Orbán Viktor miniszterelnöknek tulajdonítja, aki a nemzeti nagyság érzetének helyreállítását célzó politikai célt valósítja meg:

„A grandiózus gótikus, klasszicista és barokk építmények rekonstrukciója nem elsősorban a Horthy-korszakot idézi, hanem egy korábbi pillanatot, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia részeként Budapest tekintélyes európai fővárosként állt. Ugyanakkor Magyarország történelmi sebezhetőségének emlékei a nacionalista ostrommentalitás fenntartását szolgálják.”

Du Toit megjegyzi, hogy a magyar megközelítést és más országok hasonló építési terveit baloldali kritikusai reakciósnak ítélik, és a múlt hamis és romantikus szemléletére hivatkoznak. Du Toit szerint ezzel az a probléma, hogy a progresszívek is úgy gondolják, hogy az építészetnek egy mélyebb célt kell szolgálnia – a sajátjukat.

Valakinek el kell döntenie, hogyan nézzen ki egy épület, és annak csak egy formája lehet. Ha az örökség, a büszkeség, a szépség vagy a látványosság iránti népi étvágyat elégíti ki, akkor populistának nevezhető. A progresszív építészetnek tehát csak a tagadás útja marad, az esztétikai elvárások tagadása a befogadás vagy a „kihívás” nevében. Ez általában olyasmit eredményez, mint a skót parlament épülete, amelyet a formatervezés szerelmesei nagyra tartanak, de széles körben csak a lehangoló középszerűség jelképe. Az építészeti modernizmus lényege a múlt elvetése. Pedig a közterek mindenkihez tartoznak, azok nem csak az értelmiségieké és a kulturális elité.

A hagyományos építészet bebizonyította értékét; a tömegek nem szeretnék, ha valamilyen módon nem felelne meg az igényeiknek és vágyaiknak. A szép épületek nemcsak a szemet gyönyörködtetik, hanem emlékeztetik a közöttük élőket arra, hogy ők egy olyan nép, amely valahonnan származik, és arra ösztönzi őket, hogy az élő múlt iránti adósság tudatában éljék életüket. Ahogy Winston Churchill mondta: „Mi alakítjuk az épületeinket, utána pedig ők formálnak bennünket.”

Az Egyesült Államok hagyományellenes társadalom, és ez az épített környezetén is meglátszik. Ez egy olyan ország, amelyet végtelen kilométernyi bevásárlóközpontok és üzletközpontok szegélyeznek. Egy ottani kereskedelmi építész barátom egyszer azt mondta nekem, hogy szeretne szebb épületeket tervezni, de a megrendelőket csak az olcsón megépíthető, funkcionális építmények érdeklik.

Az igazsághoz tartozik, hogy Amerika annyira mobil ország, hogy egy komplexebb, szebb épületbe befektetni komoly kockázatot jelent, hiszen senki sem tudja megjósolni, hogy az adott környék vagy városrész egy-két évtized múlva is virágozni fog-e. Emellett az Egyesült Államok autóstársadalom – ez a tény meghatározza építészeti és tervezési döntéseit.
Eredmény: Amerika egy olyan ország, amely azt tükrözi, amit a kritikus James Howard Kunstler „a sehol földrajzának” nevez. Azok az amerikaiak, akik gyönyörű épületeket akarnak látni, Európába utaznak. Budapest pompás – de csak akkor marad az, ha a magyarok megvédik.

Ugyanígy a kulturális szokások és hagyományok, amelyek Magyarországot Magyarországgá teszik, csak akkor maradnak meg, ha a magyarok elkerülik azokat a hibákat, amelyeket más nemzetek elkövettek. Az építészeti modernizmus nem képes sem szívet melengetni, sem a tüzet fenntartani az elmében; gyakran halott dolog, nem élőbb, mint egy halom hamu, bármennyire is csillognak a homlokzatok és áradnak a kritikák a tekintélyes folyóiratokban.

Ugyanez igaz a modernitás erkölcsi és társadalmi aspektusaira is, amelyek megszabadították az embereket a múlt kötöttségeitől – de minek?

Erre a kérdésre nem tudnak válaszolni azokban az országokban, amelyek nagyot kortyoltak a modernizmus mérgezett kelyhéből. De a magyarok még igen, többnyire igen. Ezért van az, hogy amerikai–magyar barátom, miután látta saját szeretett városát szétesni a mai élet nyomása alatt, továbbá azt, hogy az emberek nem képesek szeretni és megvédeni az örökségüket, azt kiáltja az óceánon túl: „Ne hagyd, hogy ez történjen a te csodálatos országodban!”

Sok magyarnak nem könnyű az élete, de Magyarországnak van egy nagy előnye: erős az önismerete mint nemzet és mint nép. Ha igaz, hogy a remény a kulturális emlékezetből fakad, amely a múlt jó, igaz és szép dolgaihoz való visszatérés vágyával párosul, akkor a magyaroknak minden joguk, sőt felelősségük megvan arra, hogy reménykedjenek, még akkor is, amikor a felejtés és a kulturális kisajátítás mélységes sötétsége Nyugat-Európára telepszik.

A szerző amerikai író, újságíró, a Danube Institute Network Projectjének vezetője