Immunreakció a gyűlöletexport ellen

Ma is élő sztereotípia, hogy az erdélyi magyarság hordoz egyfajta romlatlan, tiszta nemzeti öntudatot. Aminek van is némi alapja, főként székelyföldi falvakban. Viszont gigantikus erők dolgoznak ennek a megszüntetésén, azon túl, hogy személytelen általános trendek is roncsolják azt. A globalista tudatiparnak hozzáférése van szinte minden Kárpát-medencei magyar lelkéhez, többek között a hagyományos filmiparon, a streamingszolgáltatásokon és az okostelefonokon keresztül. Annyi viszont biztos, hogy a több mint száz éve nemzeti elnyomás alatt élő erdélyi magyar közösség értelemszerűen érzékenyebb az olyan kérdésekre, mint a nemzeti összetartozás, a Kárpát-medencei magyar jövőkép vagy a nemzet- és hazaárulás, ami napjainkban Kollár Kinga Tisza párti EP-képviselőnek hála az egyik legaktuálisabb téma.

Sokak tudatába beleégett az az emlékezetes jelenet, amikor egy székely bácsi azt mondta Vona Gábornak a 2018-as választások előtti erdélyi kampánykörútja alkalmával, hogy nem egy ország vezetését, de egy disznópajtát se bízna rá. E néhány mondat ereje abban állt, hogy nem egy pártaktivista szólalt meg, hanem a nép hangját hallhattuk, egy olyan emberét, akihez hasonló százezrek élnek Székelyföldön.

Akik nem sokat foglalkoznak politikával, vélhetően azt sem tudják, hogy ki a román miniszterelnök, az anyaországi közélet értelemszerűen jobban foglalkoztatja őket, mint a bukaresti, de nem azzal kelnek és nem azzal fekszenek. Viszont megvan bennük az egészséges politikai ösztön, a lényeglátás, a természetes hajlam arra, hogy megkülönböztessék az igazat a hamistól.

Ennek köszönhető elsősorban, hogy Erdélyben a kormánypártok elsöprő támogatottságnak örvendenek, legalábbis az eddigi három össznemzeti választáson kilencven százalék feletti eredményt könyvelhettek el. A másik ok, hogy levélszavazatot leadni valamivel nagyobb idő- és energiabefektetést igényel, mint elmenni a legközelebbi szavazókörbe, s aki ezt vállalja, abban az átlagnál magasabb a politikai öntudat, a polgári felelősség s legfőképpen a nemzeti érzés, így nagyobb eséllyel szavaz a nemzeti érdekekkel konvergens módon. Ugyanakkor mind fizikailag, mind képletesen kellő távolságból figyelik az anyaországi politikai arénát, s így nem nehéz arra a kézenfekvő következtetésre jutniuk, hogy a nemzeti oldal sorozatos győzelme mögött leginkább a kormányzati teljesítmény áll, egy olyan politika, amely egyszerre szolgálja a megmaradt Magyarország polgárainak jólétét és a nemzeti összetartozást, a teljes magyar közösség lelki-szellemi-kulturális egységét.

Szó sincs arról, hogy ne lennének negatív jelenségek, mulasztások, legutóbb épp Lázár János beszélt a NER kullancsairól, s ugye az egész Magyar Péter-jelenség annak illusztrációja, hogy miként juthatnak érdemtelenek viszonylag magas pozícióba családi kapcsolataiknak köszönhetően. De ezek a mellékzöngék nem zavarják meg a nagy képet figyelő erdélyi választókat az ítéletalkotásban.

Belső-Magyarországon a globalizmus erői kiegészülve a helyi komprádorkommandóval, rájátszva az ellenzéki tábor választásról választásra növekvő frusztráltságára, olyan hiszterizált közhangulatot alakítottak ki, aminek eredményeképpen nemcsak a kormányellenes politikai aktorok, hanem a szellemi holdudvaruk, valamint a mezei szavazók zöme is elvesztett minden erkölcsi mércét, fittyet hány a józan ész szabályainak, nem hagyja magát zavartatni a logika Arisztotelész által kanonizált legalapvetőbb szabályaitól.

Egyre gyakrabban merül fel a politikai erőszak gondolata, az alaptörvény jogellenes felfüggesztése, s azok a gyűlölködők vádolják a másik oldalt gyűlöletkeltéssel, akik szemében minden és mindenki ellenség, aki nem hajlandó együtt üvölteni a kórusukkal.

Remek illusztráció erre a Hont András által készített, a legérzékenyebb kérdéseket sem megkerülő miniszterelnöki interjú, ami a kormánypártinak aligha nevezhető újságíró ellen szabályos gyalázkodáshullámot indított el. Talán a legszomorúbb e jelenségkörben a külhoni, de legfőképpen erdélyi nemzettársak útszéli stílusú pocskondiázása a világháló különböző fórumain, pusztán politikai preferenciáik miatt.

Látni kell ugyanakkor azt is, hogy erdélyi urbánus környezetben s leginkább Kolozsváron a rendszerváltás óta mindig is volt egy történelmi gyökerű internacionalista-kozmopolita, a nemzetelvű gondolkodást gyanakvással vegyes ellenszenvvel kezelő ballib értelmiségi közeg, amelynek tagjai olyan kulcspillanatokban hallatták hangjukat, amikor azt hihettük, hogy sikerült végre megteremteni alapvető nemzetstratégiai kérdésekben a politikai konszenzust.

1992-ben a kolozsvári (autonómia-)nyilatkozat elfogadása után indítottak szabályos sajtóháborút a dokumentum kezdeményezői ellen, majd 1997-ben az állami finanszírozású magyar egyetem célkitűzésének támadtak neki, pont akkor, amikor az RMDSZ első ízben került kormányzati szerepbe és reális esély volt az önálló Bolyai-egyetem megteremtésére. Akkor a fő hangadókat azzal semlegesítették, hogy integrálták őket az erdélyi magyar érdekképviselet állammodellt követő struktúráiba, de attól még e szellemi kör a katedrákon és a médiában továbbra is kifejthette a maga áldatlan tevékenységét.

Nem véletlen, hogy Kolozsváron alakult meg az első erdélyi Tisza-sziget, ott, ahol legnépszerűbb magyar szórakozóhelyen egymásnak adják a kilincset olyan előadók, mint Hodász András, Pottyondy Edina, Gulyás Márton, Kéri László vagy Puzsér Róbert.

A magát vélhetően humorosnak gondoló, valójában kínosan mesterkélt, közönséges és gyűlölködő Pottyondy Edina e hónap elején a közösségi médiában azon sopánkodott, hogy két székelyföldi városban akadályba ütközött a fellépése. Szerinte ez annak köszönhető, hogy „a polgárháborút” a magyar miniszterelnök sikerrel vitte be Erdélybe is, hogy szembefordítja „a magyart a magyarral, a székelyt a székellyel, a határon túlit az anyaországival”. Fideszes helyi janicsárokat emlegetve arról beszélt, hogy „erőszakkal elveszik a helyi magyarok jogát a kultúrához, a szórakozáshoz”.

Miközben a valóság az, hogy a Fidesz még Antall József liberális ellenzékének számított, amikor kilencvenes évek elején Erdélyben a nemzeti és a kozmopolita tábor éppoly szenvedéllyel és indulattal feszült egymásnak, mint az anyaországban az MDF és az SZDSZ, vagy manapság a Fidesz és a Tisza Párt. Magyart a magyarral, s kiváltképp az anyaországiakat a külhoniakkal épp a ballib gyűlölködők fordítanak szembe évtizedek óta, lásd többek között az Orbán–Nastase-egyezség elleni 2002-es MSZP-s támadást, a huszonhárommillió román munkavállalóval való alaptalan riogatást, amivel lerománoztak csaknem másfél millió magyart, vagy az erdélyi magyarok elleni gyalázatos gyurcsányista uszítást a 2004-es népszavazás idején.

Ez ugyanaz a tábor, amely most a birodalmi oldalon állva azon örvendezik, hogy a Brüsszel által jogtalanul visszatartott forrásokból hány kórházat lehetett volna felújítani és a romló életszínvonal az ellenzék malmára hajtja a vizet.

Kollár Kinga sokat idézett beszéde kapcsán az erdélyi Krónika publicistája, Balogh Levente a lehető legfrappánsabban mutatott rá a lényegre: „Olyan ez, mintha egy biztosítási ügynök gyújtogatni kezdene egy környéken, hogy ezzel győzze meg az ott élőket: sokkal jobban járnak, ha nála kötnek biztosítást tűzkár ellen.” Ami pedig a fröcsögő gyűlölet „kultúrának” titulálását illeti, Pottyondy Edinának sikerült kivételesen humort csempészni a soraiba, igaz, akaratán kívül.

Az eset, beleértve az udvarhelyi és szentgyörgyi kommentelőknek a gyűlöletexport elleni szenvedélyes tiltakozását, nem arról szól, hogy bárki a Fidesznek akar megfelelni, hanem, hogy Székelyföldön a nagy többség normálisan áll hozzá az abnormalitáshoz, az intellektuális kútmérgezéshez, hogy a Kárpát-medence eme idilli szegletében működik még a társadalom egészséges immunrendszere. Amire bizony szükség lesz a jövő évi sorsdöntő választáson.