Elsőre látszólag paradoxonnak tűnhet, hiszen az olcsó távol-keleti termékek mindenkinek jók, nem? Ez nem ilyen egyszerű. Az árak ugyan alacsonyabbak, de a bérek is. Hiszen 

 A Távol-Keletről importált áruk nem annyival olcsóbbak, amennyivel összességé­ben csökken az amerikai munkavállalók bére.

A vállalatoknál viszont egyre nagyobb profit keletkezik. És a nagyvállalatoknál, nem pedig a kis, családi cégeknél. A multik rendelkeznek ugyanis azokkal az anyagi forrásokkal, logisztikai kapacitásokkal, amik alapvetően szükségesek ahhoz, hogy akár a gyártást mozgassák, akár csak pusztán kereskedjenek a világ különböző pontjai között. A szabadkereskedelem tehát a nagy cégeknek, az ezek részvényeit birtokló eszközkezelőknek kedvez. A profit náluk jelentkezik. (Plusz a kisrészvényeseknél valamennyi, de ez még mindig csak a társadalom kisebb szeglete.)

Egy másik nagy pénzpumpa a gazdagabbak felé – ami nem biztos, hogy rögtön szembetűnik – a bevándorlás. Az amerikai cégek és a jómódú amerikaiak ugyanis rengeteg szolgáltató tevékenységet végeztetnek velük. A gyümölcsszedéstől, kertészkedéstől a futárszolgálaton, taxizáson keresztül a bébiszitterekig. Igen, ilyenkor jön az a mondás, hogy de hát egy csomó tevékenységet a bennszülött lakosság (mind az USA-ban, mind Európában) már nem akar elvégezni. Hát persze, mert nem fizetik meg. Jó pénzért az ember vécét is pucol. Sz…rért-h…gyért (hogy stílszerű legyek) nyilván nem. Az illegális bevándorlók viszont igen. 

De örökké nem lehet mindent kiszervezni, az őshonos középosztályt alázni, elszegényíteni. Ez egy idő után társadalmi elégedetlenséget okoz. Trump ennek elébe akar menni, illetve a már meglévőt becsatornázni: egyrészt visszatéríteni a normalitáshoz a közbeszédet a kulturális közeget uraló neomarxista, utópisztikus ideológiákból, másrészt pedig ennek a közegnek a hangerejét saját hatalmi-gazdasági céljai érdekében felhasználni a posztliberális elit legyőzéséhez. 

Érdemes megfigyelni, ahogy a Republikánus Párt is az elmúlt nagyjából egy évtized alatt hatalmas fordulatot hajtott végre, és kifejezetten a középosztály, a munkavállalók, az „átlag amerikaiak” képviselője lett. Kiválóan mutatja ezt J. D. Vance alelnökké választása is. Ami még nyolc évvel ezelőtt is képtelenség lett volna; Trump akkor még kénytelen volt az establishmenthez, a mélyállamhoz kötődő Mike Pence-t választani helyetteseként.

Természetesen ez a mélyállam nem könnyen adja meg magát. Így akár az sem elképzelhetetlen, hogy egy pillanatra mindkét válasz igaz. Az is, hogy 

Nagyon leegyszerűsítve: ahogy a vagyonosabbak pánikszerűen adják el a részvényeiket, a pénzalapok automata kereskedőrobotjai pedig maguktól „bekapcsolnak” és fokozzák az eladást, ez egyben lehetőség a „kisembereknek” is a vásárlásra. Ezt eléggé alátámasztja, ahogy a másfél héttel ezelőtti, első nagy visszapattanást (és az ezt kiváltó vámtarifa-halasztást) két-három órával megelőzően Trump kiposztolta az X-re, hogy „Buy!”.

A másik oldalról viszont lehet, hogy Trump ellenfelei is szándékosan fokozták az eladást, gondolván, hogy ettől beindulnak a recessziós félelmek, a pánik, ami Trumpot majd meghátrálásra kényszeríti. Hát, jelentem, nem kényszerítette. Úgyhogy lehet, hogy az ember tényleg négydimenziós sakkot játszik, és az ellenfelek energiáját is saját javára fordítja.

Csak hogy érzékeljük: 1948-ban a világ ipari kibocsátásának 28 százalékát adta az Egyesült Államok. Ez ma tízszázalékos. A GDP százalékában mérve ma Kínában 27, Japánban 21, Németországban 19, az USA-ban pedig mind­össze tíz százalékot ad az ipar.

És ne feledjük, van még egy, elsőre szintén nem nyilvánvaló, mégis fontos szempont. Egy esetleges háború esetén a polgári ipar gyorsan és hatékonyan átalakítható hadiiparrá. Ha viszont nincs ipar, és ne adj’ isten, háborús helyzet alakul ki, akkor a nélkülözés, a hiány sokkal durvább. Nemcsak fegyverekben, de például gyógyszerekben is; utóbbiak esetében a Kínának való kitettség drámai mértékű, szinte minden alapanyag, de sokszor a késztermék is onnan jön.

Már csak azért sem könnyű a pénzpumpa megfordítása, mert a „Trump-terv” megvalósulása esetén, ha hazajön az ipar és amerikai munkaerőt foglalkoztat, az egyértel­műen áremelkedést okoz. Igen, a jövedelmek növekedése ezt kompenzálhatja, de átmenetileg mindenképp felszökhet az infláció. Ami a harmadik nagy pénzpumpa a szegényektől a gazdagok felé. Elsősorban amiatt, hogy utóbbiak inkább rendelkeznek a pénzromlásnak ellenállni képes javakkal (ingatlan, arany, részvények vagy maguk a cégek). Ugyanakkor az infláció, ha nem száll el, gazdasági növekedéssel párosulva az államadósság jelentős csökkenését, sokkal jobb finanszírozását is lehetővé teszi. Harminchatezermilliárd dolláros államadósság mellett az USA-nak erre most égető szüksége is van.

Iszonyatosan vékony jégen jár tehát a Trump-kormányzat. Scott Bessent pénzügyminiszter egyébként egy zseni, szóval ezen a téren is jó csapata van.

 (A „self made ­man”-ek utolsó nagy korszaka a techforradalom hajnala volt, akikből azóta persze zömmel oligarchák lettek.) Az USA a világ egyik legkorruptabb országa. De a kirakatban még ott van a „lehetőségek hazája”. Az a kérdés, hogy eltűnik-e a kirakatból is, vagy sikerül a gyakorlati valóságba is visszahozni.