Jelen írás teljes megértéséhez ha nem is elengedhetetlen, de nagyon hasznos elolvasni az első részt. (https://magyarnemzet.hu/velemeny/2025/04/trump-piac-tozsde-arfolyam-gazdasag-novekedes) Ott tartottunk, hogy vajon Trump szándékosan idézett elő tőzsdei áresést, vagy épp a vele ellenséges gazdasági szereplők, bankok, pénzalapok kezdtek masszív részvényeladásokba, recessziós félelmet keltve, mert így akarják megakadályozni a programja végrehajtásában?
Azóta a részvények eléggé magukhoz tértek. A nemzetközi piacokon pláne. Például az OTP lassan újra történelmi csúcsa közelében jár; már csak hét százalékkal van alatta, miközben három hete még 25 százalékkal volt. De a Tesla nagy kínai riválisa, a magyarországi gyárát épp gőzerővel építő BYD körülbelül pont ugyanezt a pályát járta be.
Érdekes módon a Tesla viszont nem. Továbbra is hatalmas, majdnem ötvenszázalékos mínuszban van történelmi csúcsához képest. Igaz, ezt a csúcsot Trump győzelme után, rakétasebességgel érte el, mert valószínűleg sokan gondolták, hogy az elnökkel való személyes kapcsolata miatt Musk cége óriási nyertes lesz. Aztán pedig az áremelkedésből kimaradni nem akaró pénzalapok kereskedőrobotjai indultak be az ilyenkor szokásos módon. Szóval irreális volt az év eleji ár. De gyengélkedik az Apple, az Amazon vagy az Nvidia is (20, 25, illetve 30 százalék mínusz fölött), és úgy általában az egész techszektor. Nemhiába: ezeket érintik legérzékenyebben a Kínára kivetett vámtarifák, hiszen a termékeikhez nélkülözhetetlenek a ritkaföldfémek, amelyek kitermelésének 80-90 százaléka kínai kézben van. (Nem véletlenül akar Trump megegyezni Oroszországgal; a maradék zöme ott van, és ezzel jelentősen javulhatnak a Kínával szembeni pozíciók.)
Ha nem is mindegyik cég részvényeinek értéke, és ha nem is teljesen, de jelentős mértékben visszapattant a tarifapánik kitörése óta. Ebben persze benne van az is, hogy Trump azóta ezeket részben felfüggesztette, sőt a napokban még a Kínával szembeni retorikán is finomított.
Akkor most mi van? És vajon mit akar Trump? – tehetjük fel a jogos kérdést. Elsősorban visszahozni az USA-ba minél több gyártó-, termelőkapacitást, ahogy azt az előző részben részleteztem. De többről van szó. A két hete szintén részletezett szabadkereskedelem nem csak az áruk szabad mozgását, minél olcsóbb helyeken történő előállítását (és ezáltal a fogyasztók számára is alacsonyabb árát) jelenti. Hanem egy hatalmas pénzpumpa is: a szegényektől és a középosztálytól a gazdagok, az elitek felé.
Elsőre látszólag paradoxonnak tűnhet, hiszen az olcsó távol-keleti termékek mindenkinek jók, nem? Ez nem ilyen egyszerű. Az árak ugyan alacsonyabbak, de a bérek is. Hiszen
ha a cégek a világon bárhol tudnak munkavállalókat alkalmazni, nemcsak a termelésben, de ma már rengeteg szolgáltatásban is (ügyfélszolgálatok, call centerek, angolul – többé-kevésbé – beszélő indiai, Fülöp-szigeteki stb. alkalmazottakkal), akkor ez az otthoni munkaerő alkupozícióját, bérét is rontja. Vagy meg is szűnik számos hazai munkahely a sok kiszervezés miatt.
A Távol-Keletről importált áruk nem annyival olcsóbbak, amennyivel összességében csökken az amerikai munkavállalók bére.
A vállalatoknál viszont egyre nagyobb profit keletkezik. És a nagyvállalatoknál, nem pedig a kis, családi cégeknél. A multik rendelkeznek ugyanis azokkal az anyagi forrásokkal, logisztikai kapacitásokkal, amik alapvetően szükségesek ahhoz, hogy akár a gyártást mozgassák, akár csak pusztán kereskedjenek a világ különböző pontjai között. A szabadkereskedelem tehát a nagy cégeknek, az ezek részvényeit birtokló eszközkezelőknek kedvez. A profit náluk jelentkezik. (Plusz a kisrészvényeseknél valamennyi, de ez még mindig csak a társadalom kisebb szeglete.)
Egy másik nagy pénzpumpa a gazdagabbak felé – ami nem biztos, hogy rögtön szembetűnik – a bevándorlás. Az amerikai cégek és a jómódú amerikaiak ugyanis rengeteg szolgáltató tevékenységet végeztetnek velük. A gyümölcsszedéstől, kertészkedéstől a futárszolgálaton, taxizáson keresztül a bébiszitterekig. Igen, ilyenkor jön az a mondás, hogy de hát egy csomó tevékenységet a bennszülött lakosság (mind az USA-ban, mind Európában) már nem akar elvégezni. Hát persze, mert nem fizetik meg. Jó pénzért az ember vécét is pucol. Sz…rért-h…gyért (hogy stílszerű legyek) nyilván nem. Az illegális bevándorlók viszont igen.
A gazdag kertvárosi liberálisok a látványos jóemberkedés mellett ezért is támogatják ennyire a migrációt. Mert így sokkal olcsóbb nekik a kertész. A máshova ki nem szervezhető, csak helyben elvégezhető munkákra olcsó munkaerőt, nagyjából rabszolgákat importálnak. (És persze leöntik mindezt a tolerancia, az idegenek szeretete, a „refugees welcome” látványos cukormázával.)
De örökké nem lehet mindent kiszervezni, az őshonos középosztályt alázni, elszegényíteni. Ez egy idő után társadalmi elégedetlenséget okoz. Trump ennek elébe akar menni, illetve a már meglévőt becsatornázni: egyrészt visszatéríteni a normalitáshoz a közbeszédet a kulturális közeget uraló neomarxista, utópisztikus ideológiákból, másrészt pedig ennek a közegnek a hangerejét saját hatalmi-gazdasági céljai érdekében felhasználni a posztliberális elit legyőzéséhez.
Céljai kifejezetten egybeesnek az amerikai dolgozók, munkavállalók érdekeivel. Ő ezt tartja szem előtt. Elsősorban az Egyesült Államok nemzetközi erejének megőrzéséért, de nyilván valamiféle örökséget is akar maga után hagyni elnökként.
Érdemes megfigyelni, ahogy a Republikánus Párt is az elmúlt nagyjából egy évtized alatt hatalmas fordulatot hajtott végre, és kifejezetten a középosztály, a munkavállalók, az „átlag amerikaiak” képviselője lett. Kiválóan mutatja ezt J. D. Vance alelnökké választása is. Ami még nyolc évvel ezelőtt is képtelenség lett volna; Trump akkor még kénytelen volt az establishmenthez, a mélyállamhoz kötődő Mike Pence-t választani helyetteseként.
Természetesen ez a mélyállam nem könnyen adja meg magát. Így akár az sem elképzelhetetlen, hogy egy pillanatra mindkét válasz igaz. Az is, hogy
Trump szándékosan igyekszik átalakítani az amerikai gazdaságot, javítani a kereskedelmi egyensúlyt, hazavinni az ipari termelést, és a különböző társadalmi rétegek között nemcsak a jövedelmi viszonyokban elérni valamilyen szintű kiegyenlítődést, hanem ezzel párhuzamosan ugyanezt akarja a vagyonokban, így a tőzsdéken is.
Nagyon leegyszerűsítve: ahogy a vagyonosabbak pánikszerűen adják el a részvényeiket, a pénzalapok automata kereskedőrobotjai pedig maguktól „bekapcsolnak” és fokozzák az eladást, ez egyben lehetőség a „kisembereknek” is a vásárlásra. Ezt eléggé alátámasztja, ahogy a másfél héttel ezelőtti, első nagy visszapattanást (és az ezt kiváltó vámtarifa-halasztást) két-három órával megelőzően Trump kiposztolta az X-re, hogy „Buy!”.
A másik oldalról viszont lehet, hogy Trump ellenfelei is szándékosan fokozták az eladást, gondolván, hogy ettől beindulnak a recessziós félelmek, a pánik, ami Trumpot majd meghátrálásra kényszeríti. Hát, jelentem, nem kényszerítette. Úgyhogy lehet, hogy az ember tényleg négydimenziós sakkot játszik, és az ellenfelek energiáját is saját javára fordítja.
Ha Trumpnak sikerül végrehajtania a tervét, ha bejön az újraiparosítás és a pénzszivattyú leállítása, az a legnagyobb politikai-gazdasági tett lesz az Egyesült Államok történelme során. Ugyanis elképesztő ellenszélben teszi ezt.
Csak hogy érzékeljük: 1948-ban a világ ipari kibocsátásának 28 százalékát adta az Egyesült Államok. Ez ma tízszázalékos. A GDP százalékában mérve ma Kínában 27, Japánban 21, Németországban 19, az USA-ban pedig mindössze tíz százalékot ad az ipar.
És ne feledjük, van még egy, elsőre szintén nem nyilvánvaló, mégis fontos szempont. Egy esetleges háború esetén a polgári ipar gyorsan és hatékonyan átalakítható hadiiparrá. Ha viszont nincs ipar, és ne adj’ isten, háborús helyzet alakul ki, akkor a nélkülözés, a hiány sokkal durvább. Nemcsak fegyverekben, de például gyógyszerekben is; utóbbiak esetében a Kínának való kitettség drámai mértékű, szinte minden alapanyag, de sokszor a késztermék is onnan jön.
Már csak azért sem könnyű a pénzpumpa megfordítása, mert a „Trump-terv” megvalósulása esetén, ha hazajön az ipar és amerikai munkaerőt foglalkoztat, az egyértelműen áremelkedést okoz. Igen, a jövedelmek növekedése ezt kompenzálhatja, de átmenetileg mindenképp felszökhet az infláció. Ami a harmadik nagy pénzpumpa a szegényektől a gazdagok felé. Elsősorban amiatt, hogy utóbbiak inkább rendelkeznek a pénzromlásnak ellenállni képes javakkal (ingatlan, arany, részvények vagy maguk a cégek). Ugyanakkor az infláció, ha nem száll el, gazdasági növekedéssel párosulva az államadósság jelentős csökkenését, sokkal jobb finanszírozását is lehetővé teszi. Harminchatezermilliárd dolláros államadósság mellett az USA-nak erre most égető szüksége is van.
Iszonyatosan vékony jégen jár tehát a Trump-kormányzat. Scott Bessent pénzügyminiszter egyébként egy zseni, szóval ezen a téren is jó csapata van.
Amerika egyszerre nagyszerű és ijesztő hely. Az ottani kapitalizmus egyszerre lehetőség a hétköznapi „kisembernek”, hogy vigye valamire, akár sokra is, ugyanakkor a felső rétegnek is arra, hogy kihasználja a rendszert és csaljon. A két dolog párhuzamosan volt jelen, az elmúlt három évtizedben – Clinton óta – az utóbbi vált dominánssá.
(A „self made man”-ek utolsó nagy korszaka a techforradalom hajnala volt, akikből azóta persze zömmel oligarchák lettek.) Az USA a világ egyik legkorruptabb országa. De a kirakatban még ott van a „lehetőségek hazája”. Az a kérdés, hogy eltűnik-e a kirakatból is, vagy sikerül a gyakorlati valóságba is visszahozni.
