Ugye sokan emlékeznek még azokra az időkre – nem oly rég volt –, amikor mindennapjainkban sok szó esett az úgynevezett átláthatóságról. Akár a gazdaságot, akár a társadalompolitikát illetően. Ez a vélhetően közgazdászok és politikusok által kitalált fogalom lényegében azt az óhajt jelenti – én legalábbis úgy képzelem –, hogy egy országban, egy politikai közösségben, de akár egy családban is világos, érthető szabályokat kell alkalmazni a közéletet, a közös életet illetően. Olyan szabályokat, melyek nem fedik el a lényeget, nem engednek titokzatos kiskapukat kinyitni, mert világos, érthető szabályokkal biztosítják egy ország működését. Transzparencia néven is illették ezt a magyarul is érthető megfogalmazást, mely – ismétlem – a gazdaság szereplőinek működését, döntéseit, pénzügyi tevékenységét teszi, tenné átláthatóvá, mi több megérthetővé is. Szép törekvés, vitathatatlanul. Csakhogy az idők változnak, sőt telnek-múlnak, s közben változnak a körülmények is, a világ is. Így aztán mára odáig jutottunk, hogy lassan bizonyos esetekben már nemhogy átláthatóság nincs, inkább koromsötétség van. Például gondoltuk volna úgy 15-21 évvel ezelőtt, hogy mára mindennapos téma lesz az Európai Unió válsága? Meg a háború? Mindkettő máig tart és egyre erősödik. Egyszerűen megfogalmazva azért, mert működésében egyszerre van jelen az átláthatóság hiánya, az értékvesztés, s még számtalan más – az európai létezés sok évszázados eredményeinek elvesztése –, valamint az uniót vezető elitnek a döbbenetes tehetségtelensége, és igen, arcátlansága. Elég csak, ha az utóbbi egy-két év bűnügyeire gondolunk, s ennek kapcsán arra, hogy Fricz Tamást idézve bizony következmények nélküli unióvá vált ez a dísztelen társaság.

Nem új keletű megfigyelés, hanem rögvalóság, hogy míg az EU ez idő tájt Ukrajna és Oroszország háborúságának ilyen-olyan gondjaival volt és van elfoglalva, no meg aranyvécékkel és aranypénzekkel, a lényeget nemigen látja, s nem óhajt beszélni a velejéig erkölcstelen „majdanos” évek tevékenységeiről. Mindeközben még mindig ott tartunk, s ezt valós kutatások bizonyítják, hogy amíg az ázsiai vezetők igen nagy népi támogatással kormányoznak, addig Európában és az Egyesült Államokban is alkalmatlan vezetők kerültek „trónra”, mindig megjegyezve, hogy tisztelet a kivételeknek. Nincs sok belőlük. Érdemes megnézni az adatokat, engem például nemrég egy India hatalmas fejlődéséről szóló cikk bűvölt el, jó régen magam is töltöttem arrafelé néhány napot, de barátaim azt mondták, azokat felejtsem el, mert minden megváltozott. És jó irányban. Átláthatóság vagy homály. A távoli Kelet eredményeit bizony a mindennapokat illetően meglehetős sietséggel takarták és takarják előlünk el azok, akik nem képesek olyan bravúrokra, mint amelyek Ázsiában történtek az elmúlt pár évtizedben. Egy általam kedvelt közgazdász – ráadásul nő – mondta azt pár évvel ezelőtt, hogy Ázsia hatalmainak politikája olyan, hogy nem avatkoznak bele más országok belügyeibe – ez nyilván a gazdaságról szóló megjegyzés volt. Nos, ugyanezt nem mondhatjuk el itt, a vergődő Európában, hiszen jó ideje nem múlik el nap, hogy mi, magyarok is ne kapnánk ilyen-olyan, s gyakran felháborító véleményeket az EU alkalmatlanjaitól. Március 10-én például azt olvashattuk a Magyar Nemzetben, hogy bizonyos ukrán „influenszerek” szerint szükséges a Magyarország elleni háború. Von der Leyen asszony nyilván örül.