Sok évvel ezelőtt az ukránok saját magukon és korrupt országukon nevettek a tévé előtt, amikor A nép szolgája epizódjait nézték. Most már nem olyan vicces a kedvük, ami négy év háborúskodás, halottak és rokkantak százezrei után érthető is. Ma, amikor az ukrán elnök Amerikában és Európában is folyamatosan pénzért és fegyveres támogatásért házal, már teljesen máshogy olvassuk Bondarenkónál Zelenszkij tíz évvel ezelőtti, tréfásnak szánt szavait: „Hitelügyekben Ukrajna olyan, mint egy német felnőttfilmes színésznő – bármelyik irányból, bármilyen mennyiségben képes befogadni.” Vagy azt, amikor az orosz anyanyelvű, az ukránra nagy igyekezettel áttért elnök egy népnek tekinti az oroszt és az ukránt, akik ugyanazokat a könyveket olvassák. A háború óta ugyanis tízmilliós nagyságrendben távolították el az orosz szerzők köny­veit Ukrajnában (azzal együtt, hogy a másik oldal sem fogta vissza magát e vonatkozásban).

De a Zelenszkij személye körüli rágódásnál van egy még izgalmasabb kérdés: meddig lesz még hatalmon, illetve mi vet majd véget annak? Most ugyanis az ukrán választási bizottság hosszas tanakodás után azt állapította meg: a háborús körülmények nem teszik lehetővé, hogy voksolást tartsanak az elnök személyéről. Arra a következtetésre is jutottak: ez nem is lesz lehetséges egy esetleges tűzszünet létrejöttétől számított fél éven belül. Vagyis idén aligha számíthatunk rá, tekintve, hogy a tűzszünet egyelőre nem is körvonalazódik. 

Oroszország nem fogadja el Zelenszkij legitimitását: olyasvalakivel tárgyaljanak, akit az ukrán nép nem erősített meg a hivatalában? Mi lenne akkor egy aláírt papír értelme? Róka fogta csuka helyzet ez: Zelenszkij fogja a háborút, az pedig Zelenszkijt, miközben ő Ukrajnát, Ukrajna meg őt. Noha az emberi élet nem végtelen, vele is történhet bármi, háborús helyzetben pedig különösen, e történet vége ugyanúgy nem látszik, ahogy a háborúé sem.

Itt lép a képbe Zelenszkij és Putyin mellé egy harmadik igen érdekes, sőt az ukrán elnöknél bizonyosan fontosabb személyiség: Donald Trump. (Az orosz elnökkel nehéz őt ilyen vonatkozásban összehasonlítani. Putyin több mint negyedszázada irányítja országát, ma 73 évesen, akármeddig is lesz még hatalmon, ez már egy hosszú korszakot jelent majd az orosz történelemkönyvek lapjain. Trumpnak legfeljebb nyolc év juthat a Fehér Házban — az is két részletben.) Trumpot magát is meglepte, milyen nehezen tudja közös nevezőre hozni az oroszokat és az ukránokat. 

Sokkal gyorsabb sikerre számított arra alapozva, hogy végre akad valaki, mármint ő maga, aki elődjével és Európával ellentétben – persze személyes ambícióktól is fűtve, számonkérve a norvégokat, amiért tavaly lemaradt a Nobel-békedíjról – felvállalta a béketeremtés ügyét. A befolyása, mozgástere is megvan ehhez, ellentétben mondjuk az ENSZ főtitkárával, akinek üres a szerszámos ládája: sem pénz, sem fegyver, sem szankciók nincsenek benne, hogy az egyeztetések alakulásától függően jutalmazzon vagy büntessen velük. Viszont Trump túl sokat vállal Venezue­lától a Közel-Keletig, ahol felbolygatta a világ energiapiacát, és annak egyensúlya miatt hátrálni kényszerült az Oroszország- és Irán-ellenes szankciókban. Hány „partnert” bír el egyszerre egy szimultán sakkozó? Mennyi figyelme marad csak egyikükre?

Nagyon nehezen képzelhető egyelőre el, hogy Putyin és Zelenszkij egyszer csak asztalhoz üljenek, békeszerződést írjanak alá, kezet rázzanak, majd megigyanak egy-egy kupica vodkát egymás egészségére. De jó tárgyalók, közvetítők segítségével eljuthatnának megfelelő politikai és jogi megoldásokkal a tartós tűzszünetig, amelynek kulcskérdése a területi rendezés és a biztonsági garan­ciák mind Kijev, mind Moszkva számára. Már amennyiben létezik erre politikai akarat. 

Márpedig ukrán választások híján a legnagyobb valószínűség szerint a rendezés lehet annak a kulcsa, hogy az ukránok is megszabaduljanak a korrupt Porosenko népszerűtlenségének okán hatalomra jutott, majd korrupttá és népszerűtlenné vált Zelenszkijtől, meg mi is – új ukrán elnökkel nyitva tiszta lapot kapcsolatainkban.