A világ rendőréből a világ zsoldosa

Vélemény

Robert C. Castel: A világ rendőréből a világ zsoldosa

Avatarok a Nyugat két kontinensre kiterjedő vallásháborújában.

Robert C. Castel

Hormuzi szoros Amerika olaj 2026. 04. 04. 6:24

Fotó: Giuseppe Cacace

Ahogy ezt már az orosz–ukrán háborúról is leírtam, a jelenlegi iráni háborúban a perzsák, a zsidók és az arabok, de még az amerikai fegyveres erők is pusztán statiszták. Avatarok a Nyugat két kontinensre kiterjedő vallásháborújában. Ami alól persze Magyarország sem képes kihúzni magát. És mivel ebben a vallásháborúban az ellenségem ellensége a barátom, az a furcsa helyzet állt elő, hogy sokak fejében az ukrán drónkezelő és az iráni rakétakilövő valójában Orbán Viktor ellen harcol a hómezőtől a homoktengerig. Azt gondolom, mondanom sem kell, hogy mindez nem a legegészségesebb táptalaj a helyzet megértéséhez.

Ebből kifolyólag sokak számára a legrosszabb dolog, ami történhet, az egy elsöprő amerikai győzelem, ami Trump és csapata tekintélyét öregbíti.

A végső konklúzió, ami felé minden elemzésnek hömpölyögnie kell, hogy Trump nem győzhet, mert ha neki akár csak ebben az egy kérdésben igaza volt, akkor mi tévedtünk. Márpedig egy ilyen konklúzió elfogadhatatlan a szekértáborok világában, és a legkisebb elhajlásnak is karrierrombolás és szociológiai öngyilkosság lehet a következménye. Ebből kifolyólag mindenki igyekszik is tartani magát a becsülethez. Az egyén szintjén ez egy racionális túlélési stratégia, ugyanakkor a kollektíva, amit az egyén informálni akar, nem szakmailag megalapozott elemzést kap, hanem egy lebutított moralitásjátékot, ami nem a megértésünket erősíti, hanem a szekértábor falait sámfázza.

Vannak olyanok is, akik számára a legrosszabb dolog, ami történhet, az egy elhúzódó iráni háború és az amerikai győzelem lehetőségének az elvesztése. Ez a tábor sem gondolkodik feltétlenül hidegen és tárgyilagosan. A tapsoláshoz két kéz, a vallásháborúhoz pedig legalább két oldal kell. Ez az oldal sem feltétlenül a háború folyamatosan változó dinamikáját próbálja megérteni, hanem a saját politikai reményeik megvalósítását keresik benne. Eszerint az olvasat szerint Trumpnak győznie kell, Venezuelát Iránnak, majd Kubának kell követnie ahhoz, hogy az eszméknek ebben a megmérettetésében a MAGA-ideológia felsőbbrendűsége a liberális internacionalizmus felett tagadhatatlanná váljon.

A modern médiatér rendkívüli módon kedvez az ilyenfajta bináris győzelem/vereség, sárkányölés/összeomlás dichotómiáknak. Amikor a politikai férfiasságunk tisztessége a tét, akkor kinek van türelme lacafacázni holmi dilemmákkal és paradoxonokkal? Pedig a stratégiai valóság ritkán illeszkedik ezekhez a bináris sémákhoz, a geopolitikai ökölvívás szorítójában a mérkőzéseket általában pontokra nyerik, illetve pontokban veszítik el, nem kiütéssel.
Ott, ahol mások melodramatikusan totális kimeneteleket keresnek, amire aztán a legjobban lehet narratívát akasztani, én egy harmadik forgatókönyvet tartok a legvalószínűbbnek, ami sok szempontból a legrosszabb kimenetel mindannyiunk számára. Ennek a forgatókönyvnek a lényege pedig nem az, hogy Trump nyer vagy Trump veszít, hanem az, hogy Trump egyszerűen hazamegy.

Határidőre, az ígéret szerint.

Miért ne tenné?

A háború formális céljai, az iráni atomfegyverprogram elpusztítása, a ballisztikus rakétaprogram visszanyesése egy stréber húszi szintjére és a proxyk meggyengítése megvalósultnak látszanak. Az iráni légvédelem elpusztítása lehetővé teszi azt, hogy az elért eredményeket relatíve olcsón karban lehessen tartani a jövőben is.

Az iráni hadiipar pusztítása jelentős mértékben megnehezíti a katonai potenciál regenerálását. Ami pedig a rezsimváltást illeti, ha el is hangzottak különböző nyilatkozatok ez irányban, ez a pont sohasem került be a háború formális céljai közé, és nem véletlenül.

Trump elnök joggal állíthatja, hogy mivel a napirendi pontok ki lettek pipálva, véget vetnek a zenének és hazamennek a legények. Ha pedig szükség lesz rá, akkor bármikor visszatérhetnek, ahogy azt 2025-ről 2026-ra virradólag bizonyítottan megtették. Az ő szempontjából ez egy tökéletesen használható győzelem. A túlterjeszkedés veszélyére éber stratéga szemében a cél sohasem az abszolút siker, hanem az elégséges.

Na jó-jó, mondhatnánk mi, de mi lesz az iráni tüntetőkkel? Trump válasza erre az lesz, hogy a demokráciaépítés már nem Amerika államvallása. A háború megteremtette a körülményeket a rezsimváltáshoz, drámai változásokat okozva a rendszerben. Ha valaki demokráciát akar építeni Iránban, lásson neki bátran, áldásunk rá.

Na jó-jó, de mi lesz a Hormuzi-szorossal és az energiaárakkal?

Hát kérem szépen, ezzel a kérdéssel Iránhoz kell fordulni, aki Hormuzt lezárta. Az USA olaját nem itt mérik, ő maga a legnagyobb olajexportőr, és különben is, elég volt már a petrodollárokból meg a jenki olajimperializmusból, ugye? Többpólusú világot tetszettek akarni, és ebben az új világban se az olajár, se a világgazdaság helyzete nem Amerika kizárólagos megoldása.

Akinek olaj kell, az fizessen hajónként kétmilliót a Forradalmi Gárdának vagy járjon kanosszát Putyinnál. Miért kellene ebbe az USA-nak beleszólnia? Legfeljebb annyiban segíthet, hogy feloldja az Oroszország elleni energiaszankciókat. Aki nagykorú és stratégiailag szuverén, az innen oldja meg a saját problémáit.

Hogy az USA senkit sem kérdezett meg, amikor kirobbantotta ezt a háborút? Ez igaz, éppen úgy, ahogy Európa se kérdezett meg senkit, amikor páros lábbal állt bele egy teljesen elkerülhető háborúba Oroszországgal, az egekbe verve az olaj- és élelmiszerárakat, és egy atomháború veszélyét hozta az egész világra.

Egyébként is a Hormuzi-szoros lezárása a nemzetközi jog durva megsértése. Azok az országok, amelyek a nemzetközi jog főállású értelmezőinek nevezték ki magukat és éjt nappallá téve papolnak másoknak a nemzetközi jogról, itt az alkalom, hogy tettekkel támasszák alá a szép szavakat. Amerika teljes mértékben együttérez úgy a Távol-Kelet és Európa szenvedő vásárlóival, mint a Perzsa-öbölben kínlódó termelőkkel. Még segíteni is hajlandó, mert ő a maga részéről komolyan veszi ezt a szövetséges dolgot, nem úgy, mint egyesek.

De ez már egy másik háború lesz.

Egy nemzetközi „rendőri akció”, talán a koreai háború modellje alapján, amiben azoknak kell a legjelentősebb részt vállalniuk, akik leginkább érdekeltek a szoros megnyitásában. Ez lehet Kína, lehet India, lehet Pakisztán és lehet Európa is. Az áhított többpólusú világnak az az előnye, hogy úgy lehet hozzáállni a munkához, hogy más is hozzáférjen. Van feladat mindenki számára.

Azok, akik úgy gondolták, hogy az USA kivonul a világból és azok, akik átok-gyilok hadjáratot indítottak a jobboldal pereméről a háború kapcsán, hogy ez itt és most megtörténjen, keserűen csalódni fognak. Amerika nem vonul ki a világból, csupán beárazza a jelenlétet. Ezzel kapcsolatban már igen egyértelmű kijelentések hangzottak el, elsősorban az Öböl menti arab országok irányába. A beárazást nem feltétlenül monetáris keretekben kell értelmezni. Politikai és gazdasági előnyök, fegyverügyletek, gazdasági alárendeltség mind olyan valuták, amikben fizetni lehet. De főleg ingatlanban.

Ennek a háborúnak a nagy tanulsága Amerika számára, hogy ahogy azt Castel megmondta anno, a NATO és a többi szerződés csak egy darab papír. Ha a szükségben a szövetségesek megtagadják a légterük és a bázisaik használatát, akkor az USA-nak saját bázisokra és saját szuverén légtérre van szüksége. Olyan ingatlanokra, amelyeknek a telekkönyvi kivonatán a tulajdonos rubrikában az Amerikai Egyesült Államok szerepel.

Azok, akik John Mearsheimer által megihletve kifogásolták Amerika szerepét mint a világ rendőre, most egy új csomagolásban fognak vele találkozni. Aki nem akarta a világ rendőrét ingyen, ezután megvásárolhatja a világ zsoldosa által nyújtott szolgáltatásokat jó pénzért. Az új multipoláris, ideológiai versengések nélküli világrendben a világ rendjének fenntartása, a világgazdaság működőképessége többé nem erkölcsi küldetés az USA számára, hanem prémiumszolgáltatás.

Amerika nem feltétlenül szűnik meg vezető hatalom lenni, csak ez a vezetés morális küldetés helyett üzleti szerződéssé válik. Azok, akik eddig sajnáltak pénzt pazarolni arra, hogy katonát állítsanak és mindig is egyfajta atavisztikus, izomagyú nacionalista beltenyészeteként tekintettek a saját egyenruhásaikra, most abban az élvezetben lesz részük, hogy vígan finanszírozhatják valaki más atavisztikus, izomagyú stb. egyenruhásait.