Persze a portugál futball színvonalasabb, mint a magyar, sőt helyesebb úgy fogalmazni: a portugál futballgazdaság és futballkultúra szilárdabb, mint a magyar. Nem azért, mert a portugálok genetikailag tehetségesebbek a labdarúgásban. Hanem azért, mert nálunk három-négy évtized lemaradását kellett felszámolni. Igen, nagy ára volt, de mára készen áll a magyar labdarúgás rendszere, „csak” működtetni kell. Az infrastruktúra szinte minden elemében európai szintű, eredmények is vannak: három egymást követő Európa-bajnoki részvétel, klubszinten a Ferencváros sikerei, előrelépés az európai rangsorban.

A Szerencsejáték Zrt. évente 7,7 milliárd forintos nagyságrendű szerződést kötött az MLSZ-szel, amelynek jelentős része végső soron az élvonal működését finanszírozza. A másik nagy tétel a közvetítési jog, amelyért az MTVA durván 9,8 milliárdot fizetett. Sokak szerint ez egyértelműen túlárazott szerződés. Most majd kiderül. Az MLSZ ugyanis pályázatot írt ki, amelyre a hírek szerint a Sport TV és az RTL is ajánlatot szándékozik tenni. Vagyis tetten érhető a valódi piaci kereslet, kiderül, mennyit kell még központilag rásegíteni ahhoz, hogy a rendszer stabil maradjon.

Érdemes röviden szétnézni a régióban. A környező országokban is mindenütt létezik központi liga- vagy szövetségi újraosztás, és ennek egyik fő forrása a tévéközvetítési, illetve médiajogok értékesítése. Lengyelország ebben a körben jóval előttünk jár, Románia nagyjából velünk egy szinten mozog, Horvátország, Csehország és Szlovénia viszont szerényebb központi televíziós pénzekből él.

Másként is kalkulálhatunk. Az MLSZ a durván 73 milliárd forintos költségvetéséből 12–14 milliárd forint közötti összeget oszt szét az NB I tizenkét klubja között, alapvetően négy jogcímen: az úgynevezett ösztönzőkből, vagyis az elhíresült magyar- és fiatalszabály alapján, a tévéközvetítési alapból, eredményességi juttatásként, valamint az UEFA szolidaritási alapból. Egy klubra nyolcszázmillió és 1,3 milliárd közötti összeg jut, kivétel az Újpest FC, amely deklaráltan nem teljesíti teljes egészében az ösztönzőrendszer feltételeit. A kisebb költségvetésű kluboknak ez a központi forrás a bevételeik több mint felét jelenti, de még a Ferencváros sem mond le róla, hiszen az idény során végig megfelelt a kettős kritériumnak.

S ez már az életképes rendszer egyik bizonyítéka. Nemcsak a klubvezetőktől származó információ, a tendencia is azt mutatja, hogy a klubok egyre inkább a saját nevelésű és magyar játékosokra építik a működésüket. Ennek pedig az adja meg a szakmai és infrastrukturális alapját, hogy immár Magyarországon is minden adott a minőségi utánpótlás-neveléshez. Talán kevesebb pénzből és rövidebb idő alatt is el lehetett volna jutni idáig, de végre nem lehet az edzőpályák, a szakemberek hiányára és egyéb kifogásokra hivatkozni.

Az elmúlt másfél évtized az újjáépítés jegyé­ben telt el. A következő éveknek már a konszolidációról kell szólniuk. A magyar futballnak már nincs szüksége mentőövre, a már felépített rendszert kell kiszámítható finanszírozással, világos ösztönzőkkel és szigorú gazdálkodással működtetni. Aki ma a központi pénzek hirtelen visszavágását követeli, valójában nem spórolni akar, hanem kockáztatni mindazt, ami eddig létrejött. Aki viszont úgy tesz, mintha semmit sem kellene átalakítani, ugyanúgy a valóság elől menekül.

Egy átmeneti likviditási problémát nyilván lehet orvosolni, erre maga az MLSZ is garanciát jelent. Dőzsölésről azonban régiós összehasonlításban sincs szó. 

Enélkül nincs felelős költségvetés-tervezés, nincs játékospolitika, nincs szerződéskötés, nincs valódi szakmai építkezés. A magyar futballnak ma már nem több pénzre van szüksége, hanem kiszámítható támogatásra.

A sport nemzetstratégiai kérdés. Az is tudja, aki életében soha nem rúgott labdába és egyetlen fekvőtámaszt sem nyomott le. Nem csupán az a tét, hogy fenntartható-e, netán tovább növelhető-e a magyar labdarúgás versenyképessége. Inkább az, hogy a futball, általánosabban a sport kultúrája az egyik legjobb befektetés az egészségbe, a közösségbe, a nemzeti önbecsülésbe. A fürdővízzel együtt hiba lenne a gyereket is kiönteni. Miként a labdarúgás az élet metaforája, a magyar futball sorsa az új idők egyik próbája: képesek vagyunk-e végre nemcsak felépíteni, hanem józanul, felelősen és hosszú távon működtetni is azt, amit nagy befektetéssel létrehoztunk.