Kell-e állami támogatás a magyar profi futballnak?

Öngól: fürdővízzel a gyereket

A következő idényre az MLSZ-nek nincs aláírt szerződése a tévéközvetítési jogok értékesítéséről, lejár továbbá és a levegőben lóg a Szerencsejáték Zrt.-vel legutóbb már csak egy évre megkötött szponzori szerződés is. A két tétel együttesen csaknem 18 milliárd forintos nagyságrend, amely nélkül súlyos finanszírozási és tervezési zavar keletkezhet a profi futballban. A kormányváltás ráadásul egyértelműen kockázati tényező. Bizonytalanság, sőt már-már pánik kezd úrrá lenni a magyar labdarúgásban. Indokoltan? Netán teljesen más alapokra kellene helyezni a futball támogatását? A számok és szólamok tengeréből próbálunk józan következtetéseket levonni.

Novák Miklós

foci támogatás válogatott siker 2026. 04. 21. 4:46

Fotó: Mirkó István

Miközben a téli olimpián büszkén számolunk be az elithez jóindulattal sem mérhető magyar eredményekről is, a magyar labdarúgás évtizedek óta kéjes célpont. Furcsa, mégis érthető ellentmondás ez, hiszen a futball kiemelkedően a legnépszerűbb sportág, s persze mindenki ért hozzá. Már a hatvanas évektől állandósult az élcelődés, de egy-egy nagyobb sikernek, világbajnoki szereplésnek köszönhetően a rajongás társadalmi szinten egészen az 1986-os mexikói világbajnokságig erősebb volt a maró gúnynál. Amikor a válogatott 1993-ban másodszor is vereséget szenvedett Izlandtól, a mérkőzést közvetítő Knézy Jenő keserű kifakadása – „a futballisták inkább menjenek dolgozni” – valójában az egész ország véleményét visszhangozta.

S még ennél is volt lejjebb. Mert azt is megtanultuk: mindig van lejjebb. Az 1986 utáni magyar futballtörténet egészen 2010-ig nem más, mint folyamatos leépülés. Előbb a nemzetközi rang veszett el, aztán a közönség fogyott el, végül a hit is, hogy valaha sikereket érhetünk el.

Nyilasi Tibor például a kilencvenes években nem tréfából állt elő azzal a javaslattal, hogy le kellene zárni a határokat, s akkor a mi kis focinkat élvezhetjük, de a nemzetközi porondnak az előre borítékolható kudarcokat elkerülendő inkább fordítsunk hátat. Az ezredforduló utáni években már nem az volt a kérdés, hogy mit kellene másként csinálni, hanem az, hogy lényegében teljesen újjá kell építeni a magyar labdarúgást, amelyet mindezek tetejébe évekre túszul ejtett a fogadási maffia.

A magyar állam 2010 után ebben a kilátástalan helyzetben vállalta magára a kezdeményező és finanszírozó szerepet. Igen, irdatlan összeg, mindent egybevéve több mint ezermilliárdos állami szerepvállalás árán. Mi sem természetesebb, ez a terv vitára ingerelt, sokan azt is firtatták, kell-e nekünk egyáltalán profi futball. Talán kevesebb pénzből, több önmérséklettel is végig lehetett volna vinni a projektet, de az eredmény kétségbevonhatatlan:

talpra állt a magyar futball. Ha az állam akkor nem lép be a rendszerbe, ma nem azon vitatkoznánk, mennyi pénz kell a magyar futball működtetéséhez, hanem azon, lehet-e bármit kezdeni a romhalmazzal.

A labdarúgás kiemelkedően a legnépszerűbb, legnagyobb tömegeket megmozgató sportág. Hagyományai alapján nem is kérdés, hogy Magyarország nem maradhat ki belőle. Igen, sokalljuk, sőt bosszankodunk, amikor azt halljuk, hogy egy NB I-es játékos milliókat keres. Csakhogy a magyar futballisták bérét elsősorban nem a magyar orvosokhoz, tanárokhoz, kétkezi emberekhez, hanem európai „kollégáikhoz” kell mérni. Márpedig ezen a piacon a csúcsot a heti négyszázezer eurós fizetés jelenti,

ami durván havi hatszázötvenmillió forint.

Másfelől közelítve: az itthon irigyelt Ferencvárost az Európa-ligában a legjobb tizenhat között a három nagy, a Porto, a Benfica és a Sporting mögött a legjobb esetben is csak a negyedik számú portugál csapat, az FC Braga állította meg. Nos, a Braga költségvetése is több mint a háromszorosa a Fradiénak, pedig Portugália gazdasági lehetőségei ma sem haladják meg lényegesen Magyarországét.

Persze a portugál futball színvonalasabb, mint a magyar, sőt helyesebb úgy fogalmazni: a portugál futballgazdaság és futballkultúra szilárdabb, mint a magyar. Nem azért, mert a portugálok genetikailag tehetségesebbek a labdarúgásban. Hanem azért, mert nálunk három-négy évtized lemaradását kellett felszámolni. Igen, nagy ára volt, de mára készen áll a magyar labdarúgás rendszere, „csak” működtetni kell. Az infrastruktúra szinte minden elemében európai szintű, eredmények is vannak: három egymást követő Európa-bajnoki részvétel, klubszinten a Ferencváros sikerei, előrelépés az európai rangsorban.

Visszatérő polémia, hogy az államnak szabad-e támogatnia a profi sportot. A magyar futballra fókuszálva ma már helyesebb onnan közelíteni a kérdést: mikor és milyen ütemben kell hátrébb lépnie. Mert a rendszer jelenleg még nem tart ott, hogy teljesen piaci alapon eltartsa önmagát, de már nem is kizárólag állami köldökzsinóron csüng.

A Szerencsejáték Zrt. évente 7,7 milliárd forintos nagyságrendű szerződést kötött az MLSZ-szel, amelynek jelentős része végső soron az élvonal működését finanszírozza. A másik nagy tétel a közvetítési jog, amelyért az MTVA durván 9,8 milliárdot fizetett. Sokak szerint ez egyértelműen túlárazott szerződés. Most majd kiderül. Az MLSZ ugyanis pályázatot írt ki, amelyre a hírek szerint a Sport TV és az RTL is ajánlatot szándékozik tenni. Vagyis tetten érhető a valódi piaci kereslet, kiderül, mennyit kell még központilag rásegíteni ahhoz, hogy a rendszer stabil maradjon.

Érdemes röviden szétnézni a régióban. A környező országokban is mindenütt létezik központi liga- vagy szövetségi újraosztás, és ennek egyik fő forrása a tévéközvetítési, illetve médiajogok értékesítése. Lengyelország ebben a körben jóval előttünk jár, Románia nagyjából velünk egy szinten mozog, Horvátország, Csehország és Szlovénia viszont szerényebb központi televíziós pénzekből él.

Másként is kalkulálhatunk. Az MLSZ a durván 73 milliárd forintos költségvetéséből 12–14 milliárd forint közötti összeget oszt szét az NB I tizenkét klubja között, alapvetően négy jogcímen: az úgynevezett ösztönzőkből, vagyis az elhíresült magyar- és fiatalszabály alapján, a tévéközvetítési alapból, eredményességi juttatásként, valamint az UEFA szolidaritási alapból. Egy klubra nyolcszázmillió és 1,3 milliárd közötti összeg jut, kivétel az Újpest FC, amely deklaráltan nem teljesíti teljes egészében az ösztönzőrendszer feltételeit. A kisebb költségvetésű kluboknak ez a központi forrás a bevételeik több mint felét jelenti, de még a Ferencváros sem mond le róla, hiszen az idény során végig megfelelt a kettős kritériumnak.

S ez már az életképes rendszer egyik bizonyítéka. Nemcsak a klubvezetőktől származó információ, a tendencia is azt mutatja, hogy a klubok egyre inkább a saját nevelésű és magyar játékosokra építik a működésüket. Ennek pedig az adja meg a szakmai és infrastrukturális alapját, hogy immár Magyarországon is minden adott a minőségi utánpótlás-neveléshez. Talán kevesebb pénzből és rövidebb idő alatt is el lehetett volna jutni idáig, de végre nem lehet az edzőpályák, a szakemberek hiányára és egyéb kifogásokra hivatkozni.

Az elmúlt másfél évtized az újjáépítés jegyében telt el. A következő éveknek már a konszolidációról kell szólniuk. A magyar futballnak már nincs szüksége mentőövre, a már felépített rendszert kell kiszámítható finanszírozással, világos ösztönzőkkel és szigorú gazdálkodással működtetni. Aki ma a központi pénzek hirtelen visszavágását követeli, valójában nem spórolni akar, hanem kockáztatni mindazt, ami eddig létrejött. Aki viszont úgy tesz, mintha semmit sem kellene átalakítani, ugyanúgy a valóság elől menekül.

Egy átmeneti likviditási problémát nyilván lehet orvosolni, erre maga az MLSZ is garanciát jelent. Dőzsölésről azonban régiós összehasonlításban sincs szó.

Ha akarunk profi futballt, annak ennyi az ára. A legsürgetőbb feladat ezért most nem a pánikkeltés, hanem a tiszta helyzet megteremtése. A kluboknak heteken, legfeljebb néhány hónapon belül tudniuk kell, mekkora központi forrással számolhatnak a következő idényben.

Enélkül nincs felelős költségvetés-tervezés, nincs játékospolitika, nincs szerződéskötés, nincs valódi szakmai építkezés. A magyar futballnak ma már nem több pénzre van szüksége, hanem kiszámítható támogatásra.

A sport nemzetstratégiai kérdés. Az is tudja, aki életében soha nem rúgott labdába és egyetlen fekvőtámaszt sem nyomott le. Nem csupán az a tét, hogy fenntartható-e, netán tovább növelhető-e a magyar labdarúgás versenyképessége. Inkább az, hogy a futball, általánosabban a sport kultúrája az egyik legjobb befektetés az egészségbe, a közösségbe, a nemzeti önbecsülésbe. A fürdővízzel együtt hiba lenne a gyereket is kiönteni. Miként a labdarúgás az élet metaforája, a magyar futball sorsa az új idők egyik próbája: képesek vagyunk-e végre nemcsak felépíteni, hanem józanul, felelősen és hosszú távon működtetni is azt, amit nagy befektetéssel létrehoztunk.