A keresztény szabadság modellje

Orbán Viktor erősen filozofikus tusnádfürdői beszédében többek között arra kereste a választ, hogy vajon a liberálisok miért gyűlölnek minket, a keresztény kultúrát és szabadságot hirdetőket.

2019. 07. 30. 8:00
TKS Lszl; ORBN Viktor
Tusványos - Orbán Viktor előadása Fotó: Koszticsák Szilárd Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Orbán Viktor erősen filozofikus tusnádfürdői beszédében többek között arra kereste a választ, hogy vajon a liberálisok miért gyűlölnek minket, a keresztény kultúrát és szabadságot hirdetőket, a nemzetben hívő embereket. Válaszát azzal kezdte, hogy a liberálisok – ugyanúgy, ahogy korábban a kommunisták – egy ideából indulnak ki, s erős meg­győződéssel vallják, hogy ennek az ideá­nak a mentén kell működnie a világnak, a társadalmaknak, az országoknak, az emberiségnek. (Előbbi a kommunizmusban, utóbbi a liberális demokráciákban látja ezt az ideát.)

Mármost ha vannak országok, népek, nemzetek, kormányok, amelyek szembemennek ezekkel az ideákkal, s ráadásul ezt sikeresen teszik, akkor borul a koncepció: a liberális idea nem érvényes, de legalábbis – s ez a fontos! – nem egyetemesen érvényes.

Vannak tehát alternatívák, lehet másképp is jól és boldogan élni, nem csak liberális demokráciákban. Ebből pedig már egyenesen következik, hogy a liberális fősodor végtelen haragra gerjed azon országok és kormányok ellen, amelyek nem liberálisok, mégis sikeresek és magabiztosak.

Így például Magyarország és Lengyelország, de nem mellékesen Olaszország, Ausztria, s persze Donald Trump Amerikája ellen is. S ez átcsap gyűlöletbe, mert a liberálisok azt hiszik – s ez már az én gondolatmenetem –, hogy ezek az országok és kormányaik velük szemben, az ő ellenükre, az ő legyőzésük érdekében folytatnak a fősodortól gyökeresen eltérő, alapjaiban más politikát.

Holott a nemzeti, szuverenista, konzervatív és keresztény kormányok nem valami ellen lépnek fel, hanem valamiért. Egyben kívánják tartani azt a közösséget, amely a nemzeti és keresztény tradíciókban gyökerezik, s amelyet önmagában véve is értéknek tartanak.

Nincsen bennük harag vagy gyűlölet, egysze­rűen a saját hagyományaik szerint szeretnének élni, egy olyan modellt alkotva, amely leginkább megfelel adottságaiknak, hitüknek, szokásaik­nak és normáiknak. Ezzel szemben a liberális fősodor – bár szerencsésebbnek tartanám a neoliberális kifejezést rájuk, mert ezzel lehetne jelezni, hogy nem a klasszikus liberalizmussal van vagy volt a baj, amely fontos értékeket hordozott, hanem a mostani teljesen eltorzult és magából kifordult neoliberalizmussal – ezt egyszerűen aknamunkának tekinti, amely meg akarja akadályozni a liberális világbéke megvalósulását.

Vagyis ellenséget lát ott, ahol nem ellenségek vannak, nem „rémhírterjesztő ellenforradalmárok”, hanem egyszerűen más népek, más nemzetek, más kultúrák és más hitek. Azt mondják: a szép új kozmopolita világtársadalom létrejöhetne, ha nem állnának a „nemes” cél útjában kormányok és országok, amelyek tudatosan és rossz szándékkal, a (neo)liberalizmus ellenségeként teszik ezt. Tehát gyűlölni kell ezeket a kormányokat és országokat, mert gátló, rossz, nemtelen emberek, s ha így van, akkor nem lehet mást tenni, mint minden eszközzel el kell őket söpörni az útból: lásd a legutóbbi, a még regnáló Európai Bizottság által kezdeményezett bírósági eljárást Magyarország ellen a Stop, Soros! törvénycsomaggal és alkotmánymódosítással szemben.

Álságos és hazug gondolkodásmód ez, mert a szép új globális világ igazolásaképpen ördögnek festik le azokat a kormányokat és pártokat, amelyek az útjukban állnak. Holott az Orbán-, a Salvini-, a Moravieczki-kormány nem ideológiai alapon helyezkedett szembe a liberális demokráciamodellel, nem akart mindenáron illiberális lenni, tehát tudatosan konfrontálódni a liberális-globalista elittel, hanem egyszerűen a saját modelljét, a saját útját és a saját nemzeti karakteréhez illő életformáját akarta létrehozni – vagy még inkább helyreállítani – negyven év kommunizmus után.

Ezek az országok nem azt mondják és nem azt akarják, hogy a liberális demokráciák szűnjenek meg, bomoljanak fel és váljanak illiberális demokráciákká, erről szó sincs. Ezt Orbán Viktor már sokszor világosan megfogalmazta: mi tiszteletben tartjuk azt, hogy Nyugat- és Észak-Euró­pa már más úton jár, hogy a multikulturalizmust, a migrációt és a globalizmust helyezik előtérbe, pusztán csak annyit várunk el, hogy cserébe a Nyugat se mondja meg nekünk, hogy mi, közép- és kelet-európaiak milyen politikai, kulturális és társadalmi formáció keretei között éljük az életünket.

Tehát mi, közép-európaiak nem valami ellen építünk fel egy modellt, ezért Orbán Viktor joggal emelte ki, hogy az úgynevezett illiberalizmus lényege nem más, mint a keresztény szabadság. Ezzel az értelmezéssel máris megadta annak a lehetőségét, hogy a hangsúly tevődjön át az illiberalizmusról a keresztény szabadságra.

Ennek az áttérésnek két oka is lehet.

Egyfelől az, hogy konzervatív keresztényekkel vagy keresztény konzervatívokkal szemben eleinte a liberális-neoliberális elitek fogalmazták meg az illiberális jelzőt, először 1997-ben éppen az a Fareed Zakaria, azóta tévés celebbé vált amerikai politológus, aki egyébként a globális liberális elit egyik kiemelkedő képviselője, tagja az egyik legfontosabb globális szervezetnek, a Külkapcsolatok Tanácsának, amely a Foreign Affairs nevű folyóiratot is kiadja, melyben megjelent Zakaria cikke. Zakaria után a fősodratú közvéleményben és tudományos életben sztárfogalommá vált az illiberális demokrácia mint kritikai-támadó fogalom, s többek között minket is ebbe a skatulyába helyeztek bele.

De éppen ezért, mert ők találták ki a fogalmat velünk szemben, egyben belehelyeztek minket egy konfrontatív mezőbe, amelyben mi, közép-európaiak mintha valaminek a tagadóiként, kerékkötőként lépnénk fel.

Holott ez nem igaz: a közép-európai keresztény szabadságmodell a legkevésbé sem kíván konfrontatív lenni, hanem meg kívánja őrizni a saját identitását, miközben megadja a jogot másoknak, hogy a saját identitásukat érvényesítsék, ha az a liberális demokrácia, akkor azt.

S ez már átvezet a másik okhoz, amiért javaslom, hogy a keresztény szabadság modelljét hangsúlyozzuk inkább az illiberálissal szemben. Ez pedig az, hogy a keresztény ember nem szembenállásban gondolkodik, nem háborúban, hanem önálló értékőrzésben és értékteremtésben, önálló identitásban és önálló fogalomalkotásban.

Másképpen: nem áll bele a liberálisok által felállított csapdába, nem az ő fogalmaik mentén igyekszik saját identitását megteremteni, hanem a saját világképe és hite alapján alkotja meg a létmódját, amelyben saját fogalmakat használ, hiszen azokkal sokkal pontosabban tudja leírni, hogy ő kicsoda, mintha a politikai-ideológiai ellenfele által játszott fogalomtérben focizna – mert azt a meccset csak elveszíteni lehet.

Ezért érzem termékenynek Orbán Viktor javaslatát az illiberalizmus átfogalmazására, mert éppen így és ilyen módon erősíthetjük meg magunkat s azt, hogy képesek vagyunk a nyelvpolitikai küzdőtéren fordulatot végrehajtani. A liberális vagy neoliberális világ­elit nyelvi értelemben is még uralja a terepet, s amíg nem tudunk az általuk kialakított fogalmi keretrendszerből, paradigmából kitörni, mintegy hiteltelenné nyilvánítva azt, addig a politikai, kulturális és értékbeli versenyt sem nyerhetjük meg.

Mert az persze világos, hogy óhatatlanul konfrontáció alakult ki a globalista liberálisok és a keresztény értékekre építő nemzeti szuverenisták között – ezt nem kívántuk, de ma már nem lehet elkerülni –, ám ez már két önálló paradigma és világkép közötti konfrontáció, amelyben, ha azt akarjuk, hogy paradigmaváltás következzen be, arra van szükségünk, hogy teljes egészében kiszabaduljunk a liberális paradigmából, és a saját paradigmánk szerint értelmezzük magát a háborút és a konfrontációt. Jelezve, hogy nem mi akartuk ezt a konfrontációt.

Ha „illiberálisok” vagyunk, akkor az ő fogalmaik megítéltjei, az ő ­fogalmaik foglyai vagyunk, ha viszont bátran vállaltan kereszténynek, konzervatívnak és nemzetinek nevezzük magunkat, akkor vagyunk valóban szabadok. Keresztények és szabadok, akik például – hogy ismét ne negatív, hanem pozitív fogalommal éljünk – keresztény ­demokráciát építenek.

Azt pedig mi tudjuk, de senkire sem kényszerítjük rá ezt a gondolatot, hogy a konzervatív és keresztény világlátás azért az egyedüli járható út az emberiség számára, mert nem akarja ideák mentén erőszakosan átalakítani a világot, hanem hagyja, hogy a világ építse fel önmagát, nemzetek által elhatározott, sajátos modellek mentén. Ehhez az önépítéshez ad a történelmi tapasztalatok alapján támpontokat és fogódzókat.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.