Ateista kereszténység

Család, nemzet, hűség, hit és szeretet – és ezt nem pusztán elismerjük, nem csupán büszkék vagyunk rá, hanem ezt valljuk. Ezek így, együtt egy keresztény állam fundamentumai.

Templomtorony Portugáliában. A kereszténység Európa lelke Fotó: REUTERS/Rafael Marchante

Hiba volt, ma már pontosan tudjuk, súlyos hiba. Tizenöt esztendeje azonban ez a hazug döntés inkább elméleti vitára adott okot, cselekvésre nem sarkallt szinte senkit sem: keresztet magasba tartva nem zarándokoltak tömegestül Brüsszelbe az unió polgárai – a magyarok sem –, hogy tiltakozzanak ellene.

Az elmúlt években csikorogva újra fordult egyet az idő kereke. Nyugat- és Kelet-Közép-Európa is elmozdult az ateista meggyőződéstől. Nyugaton az iszlám térnyerésével, Keleten pedig – legalábbis ami nekünk a legfontosabb, Magyarországon mindenképpen – a keresztény kultúra melletti kiállással, kiemelt állami támogatásával.

A 2010-ben felállt nemzeti elkötelezettségű magyar kormány ennek – a korábbi évekhez képest különösen – ékes példáját adja. A jelképes időpontban, 2011 húsvétján elfogadott, 2012. január elsején hatályba lépett alaptörvény is ennek a tanúbizonysága.

A preambulum két helyen hivatkozik szó szerint a kereszténységre: „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette. (…) Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.” S ha netán hiányérzetünk lenne amiatt, hogy csupán „büszkék vagyunk és elismerjük”, a preambulum talán legjobban szívet melengető passzusa így hangzik: „Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet.”

Család, nemzet, hűség, hit és szeretet – és ezt nem pusztán elismerjük, nem csupán büszkék vagyunk rá, hanem ezt valljuk. Ezek így, együtt egy keresztény állam fundamentumai.

Amivel kiáltó ellentétben áll, hogy számos teológiai műben olvasható: hazánk már több mint évtizede missziós, tehát olyan területnek tekinthető, ahol a hitetlenség felszámolása érdekében térítő munkára, missziós tevékenységre van – azaz lenne – szükség.

Keresztény állam versus missziós terület. Ez korunk egyik nagy dilemmája, sőt ellentmondása. Másképpen: a modern világban hogyan fogadtassuk el, tegyük élővé a keresztény hagyomány vívmányait az individualista, már-már ateista tömegekkel.

Immár az ideológia is adott ehhez a viselkedéshez: az ateista kereszténység. Ahogy erről Douglas Murray brit neokonzervatív gondolkodó a lapunknak adott interjúban (Buzna Viktor: Veszélyes kísérlet folyik Európában, Magyar Nemzet, 2019. március 27.) beszélt: „Nem egy kiforrott fogalomról beszélünk.

Azokra az emberekre használom, akik bár nem hívő keresztények, mégis részesei ennek a kultúrának, fontos a számukra. Én például nem tudok abban hinni, amit a kereszténység konkrét elbeszélésként leír. Ugyanakkor felismerem, hogy kivételes, nagyon erőteljes üzenetet hordoz, ezért szeretnék ehhez a közösséghez tartozni.

Az ateista keresztény azért fontos fogalom, mert egyre több ember – tudományos meggyőződésből fakadóan – nem képes hinni Istenben, miközben nélkülözhetetlen, hogy ezek az emberek is megtalálják a helyüket ebben a kultúrában. Az ateista keresztény fogalma számomra ezt biztosítja.”

Tehát megtartani a kereszténységből azt, ami az egyénnek jó és hasznos, és kivonni belőle, ami hihetetlen és kellemetlen. Fából vaskarika. Hithű, gyakorló kereszténynek nem is lehet más a véleménye.

Ám többről van itt szó, mint hogy húsvét vigíliáján feltámadási szertartáson vegyünk-e részt vagy futballmeccsen, netán koktélos pohárral a kezünkben a lábunkat áztassuk a szálloda wellnessrészlegében.

A fő kérdés ugyanis az, milyen ideológia segítségével maradhatunk fenn – fenn maradhatunk-e ateista keresztényekként? – a civilizációk kiújuló versengésében.

Igen, a civilizációk versengésében és nem a kultúrák sokszínűségében. Mert nem az a tét, hogy a keleti konyha, a távol-keleti technológia, az afrikai viselet gazdagítja-e az európai ízlést, elősegíti-e a közjót; a délről és különösen keletről érkezőknek nem az a céljuk, hogy egyes, „érdekes” szokásaikat megtartva beilleszkedjenek az európai rendbe.

S ez nem elsősorban az ő akaratosságuk, hanem a mi gyengeségünk következménye. Hiszen nincs mihez igazodni, az európai kultúra felemésztette a spirituális alapjait, csak a lendület viszi előre, nagy általánosságban egyetlen erő hajtja az egyéneket: minél magasabbra kapaszkodni a jólét grádicsain.

Nem multikulturális szokások tarkítják tehát az európai civilizációt, hanem a kimúlófélben lévő európai civilizáció helyén új – idegen – civilizációk vetik meg a lábukat Európában.

Mit tehet ebben a korban az önmagát keresztényként definiáló állam? Mielőtt megkísérelnénk választ adni erre, röviden azt is érdemes körbejárni, a kétezer éves kereszténység történetében Európa mikor viselkedett keresztényként.

A Római Birodalom visszaállítását zászlójára tűző Német-római Császárság, a keresztes hadjáratok, a vallásháborúk, Amerika felfedezése, helyesebben meghódítása, Afrika gyarmatosítása, a világháborúk idején? Szándékosan provokatívan kiragadott események. A keresztény állam ugyanis nem attól keresztény, hogy minden egyes döntését, lépését a keresztény tanítás hatja át.

Ha így lenne, az maga volna a tömeges üdvözülés, és már régen megvalósult volna a világbéke, a földi Jeruzsálem, amelyről csak a kommunisták hirdették – nem annyira meggyőződésből, mint érdekből –, hogy elérése csupán társadalmi berendezkedés kérdése; a keresztény ember hite szerint a Teremtő akaratának veti alá magát.

A világi és egyházi hatalom különválása az európai civilizáció egyik sajátossága – szemben például az iszlámmal. A keresztény állam végtére az emberi szabadságot, a szabad emberi akaratot testesíti meg – még ha ezzel a protestáns hívek nem is értenek egyet maradéktalanul –, döntéseinknek és mulasztásainknak társadalmi léptékben is következménye van.

A keresztény államok azon szándékát, miszerint a keresztény hitet terjesztették, ne vonjuk kétségbe mindenáron. Vegyük csupán Magyarország esetét. A magyarság szempontjából a kereszténység felvétele, István megkoronázása részben a megváltozott katonai és politikai erőviszony szülte kényszer volt, de a keresztény Európa felől Szent István királyságával e hatalom tovább erősödött.

A keresztény államok, ugyanúgy, mint az egyének, a „tegyetek tanítványommá minden népeket” krisztusi parancsának engedelmeskedtek olykor elbukva, de a célt szem elől nem tévesztve.

Nehéz lenne pontosan megmondani, hogy ez a törekvés mikor siklott ki helyrehozhatatlanul. A folyamat azonban tisztán látható: nemcsak a kereszténység elterjedése a világban, hanem befolyása az államok életében egyaránt visszaszorult.

Miközben a jólét – a huszadik században a két világméretű véres háború dacára – töretlenül emelkedett, amiből az európai emberek és államok azt a következtetést vonták le: nincs szükség Istenre.

Ez a világrend felbomlóban van, amit Európa nem akar észrevenni. Magyarország a kivételek közé tartozik. Ám azt is láthatjuk, az ateizmus markaiba került világi állam milyen, szinte leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik a keresztény restauráció közben.

Az olyan apró kezdeményezések is elbukhatnak, mint amilyen például a vasárnapi boltbezárás volt, pedig az eszme, miszerint a vasárnapot a családok együtt töltsék el lehetőleg minőségi programokkal, ne az áruházakban ténferegve, igenis üdvözlendő. Ehhez hasonlóan nagypéntek munkaszüneti nappá tétele sem a hitben való elmélyülést, hanem a kikapcsolódást szolgálja.

Nekünk Mohács kell – írta Ady Endre. Ki tudja. Mi, polgárok most azt érezhetjük, hogy kormányunk éppen diktatórikusnak bélyegzett stabilitásával védelmet nyújt a civilizációs kihívásokkal szemben.

Ám jól tesszük, ha nem áltatjuk és nem altatjuk el magunkat: valójában csak haladékot tud adni. Ha ebben a huszonegyedik századi békeidőben nem erősödünk meg testben és lélekben egyaránt, s nem vértezzük fel magunkat azzal, aminek hiánya az európai válságot előidézi, akkor az új európai – de már nem keresztény – civilizáció begyűrűzését nem leszünk képesek feltartóztatni.

Egy embert egy népért – így hangzott Annás főpap gyáva alkuja. Az európai civilizáció az Istent adta a jólétért. Nagy árat fizet érte. S azt is óhatatlanul adósává teszi, aki vétlennek érzi magát. Egyenként talán üdvözülhetünk, de csak együtt boldogulhatunk.