A politika érdekérvényesítő lépései közben szándékosan vagy akaratlanul gyakran keveri össze a taktika és stratégia fogalomkörét. Jelenti ez azt is, hogy túlértékel alapvetően taktikai helyzeteket, miközben a történések során nem ismeri fel a valódi stratégiai kihívásokat. Ezzel egyszersmind befolyásolja a valóságot, mondhatnánk röviden és polgári megbántottságunk okán.
Ezen sommás ítélet viszont nem helyénvaló, mert a stratégiai érzék vagy adottság csak és kizárólag államférfiaknál, történelmi személyiségeknél lelhető fel. Ugyanis a stratégiának két alapvető tulajdonsága van.
Formailag rövid, egyszerű tőmondatban megfogalmazható. Tartalmi értelemben pedig akkor zseniális, ha nem vagy nehezen „olvasható” azok számára, akik nincsenek beavatva a valódi, távlati célokba.
Ugyanakkor mind a taktika, mind a stratégia bír az operativitás, a manipuláció képességével. „Mondd és tedd, haladj, de egyben védekezz is.” Mert egy igazi hatékony offenzívát a visszavonulás útvonalának kidolgozása kell megelőzze. Ahogy a titkosszolgálatok világában mondják: mielőtt behatolok egy célobjektumba, tudnom kell, hogyan jövök ki onnan.
A politika világában ez annyit tesz, a döntéseket hatáselemzés kell hogy megelőzze. Márpedig napjaink politikai lépései egyértelműen bizonyítják, hogy ha történtek is számítások a következményeket – ha úgy tetszik, Európa jövőjét – illetően az uniót irányítók részéről, azok végeredménye egyértelműen negatív jövőképet festett.
Ezek ismeretében pedig csakis a kontinens szándékos elárulásáról lehet szó. Az eredeti – egység a sokszínűségben – szlogen figyelemre méltó változáson esett át. Így született meg a színes, befogadó országok Európája.
Az igazi stratégiai cél viszont nem a globális értelemben vett multikulturalizmus megteremtése, hanem a keresztény kultúra és hagyományok teljes leépítése, mondjuk ki nyíltan, megsemmisítése.
Ezért van az, hogy a liberális ideológiát képviselők támogatják, sőt erőltetik az illegális, főként az iszlám hátterű bevándorlást, az inváziót. Ráadásul az évszázadok példája nem azt bizonyította, hogy a kereszténység elutasítása közben a zsidó–muszlim együttélés konfliktusmentes lett volna.