Hetvenöt év hiány

A beneši dekrétumok épp 75 éve lehetetlenítették el a kollektív bűnösnek minősített felvidéki magyarok és németek életét.

Fotó: MTI

Éppen háromnegyed évszázada, hogy 1946. március 28-án Prágában a csehszlovák nemzetgyűlés törvényerőre emelte az összes, Edvard Beneš elnök által 1945 áprilisa és októbere között kibocsátott rendelkezést. Az úgynevezett beneši dekrétumok – összesen 143 rendelet – közül 13 közvetlenül, húsz közvetve érintette az egyértelműen kollektív bűnösnek minősített felvidéki magyarokat és németeket. A teljes – nem csak állampolgári, emberi! – ellehetetlenítést célozva, az állampolgárság elvételétől a szülőföldről való kiűzetésig, az anyanyelvhasználat betiltásától az oktatás, a művelődés teljes kiirtásáig, a vagyonelkobzástól, a kifosztástól a fizikai kínzásokig. És tovább. Még egyértelműbben fogalmazva: ez volt az úgy-ahogy leplezett, rafináltan átgondolt népirtás, megsemmisítés tervezete.

Ahogyan első nagy leleplezője, Janics Kálmán írta A hontalanság évei című, 1979-ben Münchenben, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában – Illyés Gyula előszavával! – megjelent kötetében: „hogy a magyar kisebbség ellen bevetett likvidálási terv nem sikerült, az elsősorban nagyhatalmi érdekeken és – nem kis mértékben – véletleneken múlott”. Edvard Beneš, a likvidátor – ezzel a könyvcímminősítéssel illette honfitársa, Sidonia Dedina 2004-ben megjelent dokumentumregényében az első osztályú politikai bűnözőt, ezt a cégéres gazembert. (Mint tudjuk, a Beneš-dekrétumok máig érvényben vannak, hatályosak.)

Nem sokkal a hetvenötödik évforduló előtt, nemrég a szlovák külügyi államtitkár azt mondta, azért nem engedik meg, hogy a felvidéki magyarok felvehessék a magyar állampolgárságot, mert az olyan problémákat okozna, mint Kelet-Ukrajnában, Dél-Oszétiában és Abháziában. Külügyminiszterünk szerint ez provokáció, hiszen a magyarokat felforgató, destabilizáló elemekként feltüntetni számunkra elfogadhatatlan. Mint ahogy elfogadhatatlan az is, hogy egy kormányzati tisztségviselő befagyott kaukázusi konfliktusokhoz hasonlítsa a felvidéki magyarok helyzetét. Válasz: berendelik a szlovák külügybe a pozsonyi magyar nagykövetet és – hej, de régi nóta! – a belügyekbe való beavatkozással vádolják meg a magyar felet…

Mintha hetvenöt éve nagyon nagy hiánnyal kényszerülnénk együtt élni. Folyamatosan. Politikai rendszerektől és politikai vezetőktől függetlenül.

Ki hinné, hogy a magyarság egyik legnagyobb huszadik századi költője, Sinka István jóvoltából – még a harmincas évek legvégén, a Felvidék magyarlakta déli sávjának hazatérte és Kárpátalja visszacsatolásának idején – páratlan gesztussal üzent a Felső Magyarországon hosszú évszázadokon át velünk együtt élő szlovákságnak. A Kicsi nép nagy bánattal című versében többek között ezt írta:

„Hegyek és síkok törvénye: együtt maradni – / Boldogtalan népek, mi így élünk örökre! / Jobb hát jönnötök – nekünk is arra menni / inkább, mint vér hullana és ágyú dörögne. / Jó lenne nekünk is – s nektek is oda át, / ha nem fonnánk egymásnak töviskoronát… / Régen hallottam… már-már felejtem a szót, a hangot – ide s tova – / apám mesélte: oly mindegy: ki honnan jött, / csizmája van, vagy bocskora: / búja, öröme egy marad / a hegyen úgy, mint a hegy alatt. / Jól van: a szabadságért ám küzdjetek. / De úgy legyen, ahogy mondom: / más népekért egymás baját / ne kacagjuk ki bolondon. / Mert, ha nekünk kacagni jobb, / két táj bánata lesz nagyobb.”

A nem akármilyen történelmi pillanatban nyújtott baráti-testvéri jobb, mint annyiszor korábban és későbben, nem fogadtatott el. (Miként más „illetékesek” esetében sem.) Egy hang a szlovákokhoz – ez a vers alcíme. A hang tovaszállt, visszhang nélkül. És a mába érve: fenti affér idején Magyarország – íme, a Sinka-effektus! – segít szerezni Szlovákiának orosz vakcinát…

Persze tudjuk, a szükség nagy úr. A 2015-ben kirobbant migránsválság óta, a visegrádi együttműködés jóvoltából mind a cseh, mind a szlovák néppel a nyilvánvaló érdekközösség került előtérbe, olykor valóban ígéretes közös diplomáciai lépésekkel és eredményekkel.

Csakhogy egy a diplomácia és a külpolitikai érdekszövevények rendszere – és megint más a nemzetpolitika. Hogy hetvenöt év alatt és óta igazából mi sem változott: keserűen tudomásul veendő tény – akárcsak az evidencia, hogy a gömöri jó palócok váltig derék magyarok és Krasznahorka büszke vára éppúgy a mi históriánk, nemzeti tudatunk része és birtoka, mint Rákóczi sírja a kassai dómban, Szinyei Merse háza Sárosban, Bártfa csodás főtere vagy a Csallóköz vadvizes rengetege. (S akkor még a DAC futballcsapatát és a Nélküledet nem is említettem.)

Az újjászületőben levő, nemzeti szellemű magyar próza egyik ígérete, Jezsó Ákos készülő regénytrilógiájának 2017-ben megjelent első (Megyek túlra) és a napokban napvilágot látó második (Mécses a ködben) kötete a felvidéki származású szerző felmenőinek sorstragédia-bemutatásával ugyanúgy felmutatja azt az embertelen szenvedéstengert, amit északi testvéreinknek ki kellett állniuk, mint az idősebb felvidéki író-pályatársak közül Grendel Lajos vagy Dobos László legkiemelkedőbb alkotásai.

Arra a réges-régi – hetvenöt éves – hiányra pedig éppen fentiek miatt kell ám figyelni. Méghozzá nagyon. Nemcsak azért, mert a kommunista gyakorlatból tudhatjuk, mire vezet a hiánygazdálkodás, de egy, Sinka István előtt egy évszázaddal alkotó másik nagy költő, bizonyos Arany János ezeket a fölöttébb megszívelendő sorokat is papírra vetette: „És vissza nem foly az időnek árja, / Előre duzzad, feltarthatlanúl”. Értjük, látjuk ezt? Eléggé látjuk? Teszünk eleget? Jól, vagy jobban, netán még erőteljesebben kéne, taktika ide, kényszerek oda? (Lásd: „A haza minden előtt.”) És vajon megvár-e az idő feltarthatatlanul előre duzzadó árja?

Ha úgy vesszük, háromnegyed évszázad nagy idő. Hetvenöt év hiány, hetvenöt év talány. Vagy netán valami más?

A szerző író, újságíró

A borítóképen: Szlovákia zászlaja

Forrás: MTI