Kommunista Höfgen

A fénykép a Magyar Nemzet oldalán 1975-ben készült. Rajta van minden, amitől szabadulni akartunk egykoron.

Budapest, 1975. március 19. Székely Gábor, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója felszólal a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) XI. kongresszusán az Építők Rózsa Ferenc Művelődési Házában. A szónok mögött Leonyid Iljics Brezsnyev (k), a Szovjet Kommunista Párt főtitkára, mellette Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára, és Nyers Rezső, az MSZMP KB tagja ülnek. MTI Fotó: Vigovszki Ferenc Fotó: Vigovszki Ferenc

Nézem a fényképet a Magyar Nemzet oldalán. 1975-ben készült. Rajta van minden, amitől szabadulni akartunk egykoron.

Odafönt a pulpituson Brezsnyev, Kádár, Biszku Béla. Válogatott gyilkosok. Alattuk pedig, a szószéken, egy fiatal, tehetséges rendező, bizonyos Székely Gábor szónokol.

A Magyar Szocialista Munkáspárt 11. kongresszusán vagyunk. Tizenkilenc évvel 1956 után. A kivégzettek jeltelen sírban, a börtönviseltek már akár éjjeliőrök is lehetnek valahol, egy lepusztult, vasporos reszelőgyárban, a nép pedig már önfeledt, már ki vannak mérve az első nadrágszíjparcellák az M7-es mentén, rajtuk kiszuperált Ikarus busz, az asszony horgolt függönyt az ablakára, és a rossz autógumik is be vannak ásva félig a földbe, vidám sárga-piros-kék színekre festve, kijelölvén a birtok s a létezés határait.

1975 tavaszán vagyunk. A „szocialista tábor” már bevonult Csehszlovákiába, már hat év is eltelt azóta, hogy Jan Palach elégette magát a Vencel téren, Kundera pedig éppen ebben az évben emigrált Franciaországba. Viszont még harminchárom évet kell várnunk, hogy megtudjuk ezt:

„A 624/1950-es rendőrségi bejelentést a Cseh Belügyminisztérium archívumában találták meg, eszerint »Ma 14 órakor Milan Kundera nevű hallgató (született: 1929. április 1., Brnóban) a helyi rendőségen bejelentést tett, hogy egy diáklány este találkozni fog egy bizonyos Miroslav Dvorácekkel, aki valószínűleg dezertált, előző év tavaszán illegálisan Németországba utazott.« Ezután a bejelentés után a hatóság azonnal letartóztatta Dvoráceket. Az akkor 21 éves Kundera nem ismerte személyesen, akit elárult, csak közvetítő útján hallott a randevúról.”

„A fiatalembert, Miroslav Dvoráceket a kommunista állambiztonság halálra ítélte, majd büntetését 22 év börtönre enyhítették, amiből 14 évet le is ült. Az 1950-ben történt eset dokumentumait egy történész találta meg az egykori Állambiztonsági Hivatal levéltárában.”

Ó, a lét elviselhetetlen könnyűsége…

Székely Gábor pedig arról beszél ott, a szószéken, 1975 tavaszán, Brezsnyev és Kádár és Biszku szájszagában, hogy „színházunk és a legtöbb vidéki színház igyekszik olyan új, a mához szóló, a jelenünket tükröző, a jelen kérdéseire választ kereső, világnézetileg elkötelezett színházat létrehozni, amelyben szórakoztatnak, és egyben formálják az új szocialista embert”. És arról is, hogy „új szervezettségű színházakra van szükség. Új műhelyekre, amelyek segítségével nemcsak a magyar színházművészet léphet jelentősen előre, hanem általuk megvalósulhat pártunk művelődéspolitikája, a tudati és esztétikai nevelés, a munkásművelődés, az ifjúság művelődése éppen úgy, mint a szocialista gondolkodás alakítása, az emberek erkölcsi-ideológiai nevelése, a szocialista, kommunista ember megformálása.” Taps.

Sokáig azt gondoltuk, mindez nem jelent és nem is jelentett semmit. Nem volt igazunk. Mert igenis, ma már tudjuk, vagy inkább muszáj lenne tudnunk, hogy létezik a „szocialista, kommunista ember”, és azt bizony „meg is kell formálni”.

Ez az embertípus például a Székely Gábor-féle tehetség. És van belőle még sok. Ott van Bódy Gábor, aki megcsinálta kamaszkorom egyik csodáját, a Psychét, s közben heti rendszerességgel írt beszámolókat kollégáiról, barátairól, bárkiről a BM III/III-as ügyosztályának. Édesapám filmoperatőrként s barátként tagja volt annak a társaságnak, amelyben mások mellett Szabó Ildikó (Zazi), Fogarasi István gyártásvezető és Bódy múlatta az időt. Egy alkalommal talán Zazi lakásán buliztak, amikor Bódy lemutatott az utcára, egy ott parkoló autóra, és azt mondta: – Ott ülnek az elvtársak, bennünket figyelnek, viszek le nekik kávét. – Apámék pedig el voltak ájulva, hogy micsoda nagyszerű, bátor gyerek ez a Bódy, micsoda fricska, micsoda gesztus ez! A halála után derült ki, hogy tényleg a kollégáinak, az elvtársainak vitte le a kávét, s közben nyilván arról is beszámolt, kik vannak jelen a házibulin…

És ott van a túlteljesítő Tar Sándor – homoszexuális volt, ezzel zsarolták meg és így lett besúgó, viszont kifejezetten érzékeny adatokat is jelentett a legszűkebb baráti körének tagjairól, olyanokat, amiket nem is kellett volna. Mintha élvezte volna az egészet. Cserhalmi így nyilatkozott erről még valamikor tavasszal riporteri kérdésekre válaszolva:

„– Ön nem súgott, viszont besúgták a barátai. Megbocsátott Bódynak és Tarnak?

– Mindenkinek, akiről kiderült, hogy bedarálta a rendszer.

– Egyformán?

– Jó, azoknak kicsit kevésbé, akik, miután lebuktak, nekiálltak hőbörögni, hogy ők csak jót tettek másokkal.”

Ó, hát persze… Kevés színészt szeretek és tisztelek jobban Cserhalminál, de ez így megint csak el van kenve…

És ott van nekünk Molnár Gál Péter, a kísértetiesen hasonló módon beszervezett színikritikus, egyszersmind vérfagyasztóan cinikus és aljas gazember, igazi moral insanity, igazi szocialista, kommunista embertípus. Aki meg lett formálva.

S persze immár nem tudjuk elkerülni a találkozást Szabó Istvánnal, aki önmaga rettenetét rendezte meg a Mephistóban.

Igen, Szabó is besúgó volt. Egyike szintúgy a legrosszabbaknak, aki saját barátait, ­kollégáit, színészeit sem kímélte. S mikor lebukott, egy egész szakma állt ki mellette, még Szamóca is védelmébe vette. S persze ezen a ponton el ne feledkezzünk Csurka István esetéről. Őt a tarcsai internálótáborban szervezték be úgy, hogy a szomszédos kihallgató szobában nyitott ajtó mellett verték az apját, akinek üvöltését Csurka hallotta. Majd megkérdezték tőle kedvesen, aláírná-e a beszervezési papírt. És ő igent mondott. Hiszen bármelyikünk igent mondott volna. Aztán vagy két évtizeddel később Csurkát „elbocsátja” kötelékéből a III/III, mivel nem tudják semmire használni, hiszen soha, senkiről nem írt le egy sort sem. Viszont ő volt az egyetlen, aki a rendszerváltás után felállt, és közölte, hogy őt beszervezték, és bocsánatot kér mindenkitől. Ő kért bocsánatot, akinek nem volt miért, s akitől az egész rendszernek kellett volna bocsánatot kérnie. Majd jöttek a szocialista és kommunista embertípusok, és kórusban gyalázták ügynöknek Csurkát. Ezek…

Bódy, Tar, Molnár Gál, Szabó – tehetségesek? Igen, óriási tehetség volt mindegyikük.

Székely Gábor tehetség? Minden vitán felül, az egyik legtehetségesebb színházi rendező volt.

Hát akkor?

Hát akkor az van, kedves elvtársak, hogy Hendrik Höfgen is óriási tehetség volt. És éppen arról szól Szabó István zseniális filmje, a Mephisto, hogy vajon a tehetség felmentést ad-e a gazemberség alól. Behódolhat-e a zseniális tehetség az embertelen diktatúrának csak azért, hogy tehetségét kibontakoztathassa, avagy sem.

Ez a „hát akkor” kérdésre a válasz, elvtársak.

S Szabó nyilván Klaus Mann náci Németországban játszódó regényét választotta alapanyagul, mert így tudta leginkább eltolni önmagától saját magát. De hol a film, hol a színház, amely a szocialista-kommunista Höfgenekről szól? Például a Székely Gáborokról…

Nincsen ilyen film, nincsen ilyen színház.

Helyette hol ostoba, hol velejéig rothadt és aljas magyarázkodás van és (ön)felmentés, amelynek egyik formája, amikor Orbán Viktort és „rendszerét” kell ugyanolyan embertelen, gyilkos diktatúrának láttatni, mint amillyen a Harmadik Birodalom vagy éppen Rákosi vagy Kádár rendszere volt. Hiszen ebben az esetben az egykori besúgók, a párt 11. kongresszusán felszólalók, akik szerint „meg kell teremteni a „kommunista embertípust, továbbá világnézetileg elkötelezett színházat kell csinálni”, nos, ezek most továbbra is „szabadságharcot” vívhatnak és „teremthetnek”. Hiszen soha, egyszer sem néztek szembe önmagukkal, soha, senkitől sem kértek bocsánatot, inkább jogfolytonos libernyákok lettek, egykorvolt gyávaságukból, aljasságukból, megalkuvásaikból, gyengeségeikből, gazemberségükből, höfgenségükből ácsoltak maguknak erkölcsi dobogót, és maradtak, akik voltak. És megengedik maguknak, hogy kioktassanak bárkit erkölcsből, művészi tartásból, függetlenségből, világnézetileg semleges színházból és művészetről. Istenem, micsoda szimbólum!

Ott áll Székely Gábor 1975 tavaszán Leo­nyid Iljics Brezsnyev, Kádár János és Biszku Béla alatt, a kommunista embert megformáló, világnézetileg elkötelezett színházról beszél, most pedig, 2020-ban bocsánatkérésre szólítja fel Vidnyánszky Attilát, aki éppen beleszületett Brezsnyev Szovjetuniójába, és ott, Beregszászon csinált először érvényes, sőt örök érvényű, nagyszerű magyar színházat, s teszi ezt azóta is, immáron Magyarországon.

Ebben a párhuzamban benne van minden, benne van az egész életünk. A mi összes Höfgenünk bocsánatkérést vár el tőlünk, amiért egyáltalán vagyunk, s amiért nem ők szabják meg immár kizárólagos érvénnyel a művészi, erkölcsi, világnézeti értékeket.

Ne tévedjünk: Székely Höfgen Gábor a Színház- és Filmművészeti Egyetem (előtte főiskola) tanáraként ugyanúgy világnézetileg elkötelezett színházat csinált és világnézetileg elkötelezett hallgatókat akart gyártani, mint 1975-ben.

Csak a világnézet változott kommunistáról libernyákra – már ha ez változás egyáltalán.

Úgyhogy, bár ez nem szokás és nem megengedett a Magyar Nemzet hasábjain, most mégis szépen megkérem a szerkesztőt, hagyja meg kedvemért és az utókor kedvéért a következő mondatomat:

Elmegy maga, Székely Höfgen Gábor a ­p…csába, és ott csináljon tovább világnézetileg elkötelezett színházat. Azt is elárulom, miért ilyen nyersen, miért ilyen alpárian. Azért, Székely Höfgen Gábor, mert amikor volt tétje, amikor diktatúra volt, akkor maguk illúziókat hazudtak maguknak, és gyávák, számítók voltak a szabadságharchoz és az ellenálláshoz. Akkor inkább pártkongresszusokon szólaltak fel és besúgták a legjobb barátai­kat. Most, hogy semmi tétje, most „szabadságharcot” vívnak, s hogy legalább önmaguk előtt ne váljanak végleg szánalmassá és nevetségessé, hát diktatúrát hazudnak önmaguknak. Így válik egész életük hazugsággá. Aminek ráadásul semmi más célja nincs, mint az önigazolás és az önfelmentés. Ezért aztán, Székely Höfgen Gábor, magának már csak egyetlen darabot kell megrendeznie: Pigrész Békaegérharcát. Könnyű lesz azért is, mert ebben a harcban tényleg önmaguk lehetnek. Maga alakíthatja Pszikharpaxot, a „morzsalopót”, az elvtársai közül valaki pedig Phüszignathoszt, a „pufókot”. Ez maradt, Székely Höfgen úr. Hiszen már a höfgenségből is kiöregedtek.

Bocsánatkérésre pedig eszembe sincs felszólítani. A bocsánatkérés feltételez valami emberi minőséget, ami túl van a puszta tehetségen.