Létrejött a tűz és a víz szövetsége

Egy potenciálisan kormányképes baloldali ellenzék nyomai kevésbé lelhetők fel. A reális alternatíva ma csak a visszarendeződés és a káosz.

A háttérben már keresik a 2022-es választási siker receptjét Fotó: Teknős Miklós

A tömegtársadalmak korában nem elég jól kormányozni, amint ez 2002-ben oly fájdalmasan nyilvánvalóvá vált. A kampánytechnika olyan, mint a sebészet: sokszor nem mutat valami épületes látványt, de jól érzékelhető haszonnal jár. Enélkül ma nem lenne aktív család- és népesedéspolitika, nem lenne közel teljes foglalkoztatás, nem lenne egy évtizede stabil államháztartás, nem takaríthatott volna meg az ország sok száz milliárd forintnyi kamatkiadást, nem maradt volna itthon ugyanakkora nagyságrendben korábban külföldre utalt profit. Nem nyílt volna tér a hazai vállalkozások előtt, nem épülne újra a Kárpát-medencei egységes gazdasági tér, nem újult volna meg településeink arculata, nem lenne kulturális megújulás és nemzetegyesítés, nem lenne rend és javuló közbiztonság.

Mindezt onnan tudhatjuk meglehetős biztonsággal, hogy a nem különösebben meggyőző ellenzéki megnyilvánulásokból az azért világosan kivehető, hogy minden ponton hevesen bírálják a polgári kormánypolitika fő stratégiai irányait, nem hagyva kétséget afelől, hogy hatalomra kerülve visszazökkentenék a szerintük korábban jól bevált kerékvágásba az ország szekerét. Visszahoznák a magas kamatok és adók, a „versenyképesen” alacsony bérek és tétlenségre ösztönző segélyek, a multikkal „egyenlő” versenyre kényszerülő vállalkozók világát, a nyugat-európai érdekekhez való szolgai igazodás szellemét a nemzeti érdekképviselettel, a szabadosságot a renddel, a bűnözők jogainak védelmét az áldozatokéval szemben. Mi több, a feltétel nélküli alapjövedelem, a nyitott határok vagy a hetvenhétféle gender meghonosításával újabb baloldali vívmányokkal is megörvendeztetnék a polgárokat.

Pedig mennyire hiányzik egy olyan, potenciálisan kormányképes baloldali ellenzék, amely a nemzeti stratégiai célokban egyetértve lenne képes a kisemberek érdekképviseletét magára vállalni. De ennek nyomai ma kevésbé lelhetők fel. A reális alternatíva ma csak a visszarendeződés és a káosz. Egy klasszikust, Lengyel Lászlót idézve: „Az ellenzéknek nincs közös neve, szimbóluma, eszméje, se pozitív programja, se vezető egyénisége, se szakmai­lag képzett csapata.”

Ez a tét. Ennek fényében kell értékelni mindent, kormányzást és politikai kampányt, a politikusok közéleti és a közéletre kiható magánéleti döntéseit. Többséget szerezni nem személyes és csoportelőnyök reményében kell, hanem a nemzeti építkezés folytathatósága, az ezt megakasztó törekvések kordában tartása érdekében. Korrekcióra, kellő alázattal akár önkorrekcióra van szükség mindazon esetekben, amikor bárki személyes vagy csoportérdekből, szakmailag vagy morálisan hibás döntésekkel, akarva vagy akaratlan e stratégiai célkitűzést veszélyezteti.

A korrekció terén Orbán Viktor kétségtelenül jó példát mutatott azzal, ahogyan – ellenfelei máig nem szűnő döbbenetére és bosszúságára – az első pillanattól nagyvonalúan és konstruktívan fordult az új főpolgármester felé. Az ellenzéki propagandisták vélhetőleg maguk is szilárdan hittek az általuk gerjesztett előítéletekben az örökös harci lázban égő diktátorról, így képtelenek elhinni, hogy a demokratikusan választott kormányfő értelmes, az ország és a főváros számára is gyümölcsöző megegyezésre törekszik a demokratikusan választott főpolgármesterrel. Ilyen fesztelen természetességgel kellene felülvizsgálni rutin­jainkat, a mindeddig akár csalhatatlannak mutatkozó módszereinket is.

E közösségi reflexió során meg kellene vizsgálni a kommunikáció tematikáját, meghatározni a vakfoltokat, ahol kellett volna érdemit mondani, ám ennek hiánya zavarokat okoz. A legsúlyosabb ilyen hiány talán a hazai nagyvállalkozói réteg megerősítése, amiről Lánczi András félmondatán kívül („amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”), amit aztán az ellenfeleknek ügyesen sikerült visszájára fordítani, szinte semmilyen értelmezés nem hangzott el, így mind a több forrásból tájékozódó támogatók, mind a bizonytalanok jobbára csak az ellenséges interpretációkkal találkozhatnak. Pedig nem volna bonyolult elmagyarázni, hogy eddig az ­uniós beruházásokat külföldi nagyvállalatok vitték el, a belőle származó profitot kiutalva az országból, most ezek egy részét – sajnos csak egy részét, mert még mindig nem elég erőteljes a gazdaság hazai tulajdonú szektora – magyar vállalkozók nyerik el, és a hasznot nagyobbrészt a hazai gazdasági építkezésben gyümölcsöztetik.

Amúgy mutasson valaki akár egyetlen „MSZP-közeli vállalkozást”, amely képes volna ilyen nagyságrendű beruházások elvégzésére! Ilyenek nincsenek, mert az MSZP-nek megfeleltek a nyugati cégek, eszükbe sem jutott, hogy ezen változtatni kellene. Hasonló a helyzet a stadionépítésekkel, amelyek esetében szintén nem lett volna lehetetlen elmondani, hogy a hazai építőipar kapacitásainak megőrzése és egy távlatos, pozitív kimenetel esetén egy olimpia megrendezésében kicsúcsosodó közösségi-kulturális-idegenforgalmi koncepció kapcsolódott össze bennük. Ezt azonban a közélet iránt érdeklődő polgár is csak fokozatosan, mozaikkockákból rakosgathatta össze, hivatalosan senki nem kommunikálta.

Mindezek azonban bár fontosak, de részletkérdések. Van azonban egy nagyon komoly, stratégiai jelentőségű probléma: a csoportkohézió létrehozásában előszeretettel alkalmazott ellenségképgyártás szétverte az Orbán Viktor által centrális erőtérnek nevezett politikai szerkezetet, amely pedig a nemzeti-polgári építkezés számára hosszú, akár évtizedes távon biztosíthatott volna kedvező politikai kereteket. A centrális erőtér nem csupán egy politikatechnikai állapot volt. Létrejöttét az tette lehetővé, hogy a Jobbiknak sikerült komoly szeletet lehasítania a baloldal hagyományos, főként vidéki támogatói bázisából, amely voltaképpen tévedésből rekedt az egyre inkább liberalizálódó MSZP-nél, hiszen nemzeti érzelmű, rend- és érdempárti attitűdje sokkal inkább a mai jobboldalinak nevezett táborhoz kötötte volna. E csoportok Jobbikhoz pártolása elérhető közelségbe hozta a valódi, számszerű kétharmados stratégiai nemzeti többség létrejöttét.

Köztudott, hogy a fő kérdésekben – népesedés, családvédelem, munkára ösztönzés, a hazai gazdaság védelme, a nemzet kulturális önazonosságának megőrzése, közbiztonság – a választópolgárok legalább hetven százaléka egyetértett, miközben ironikus, sőt inkább tragikus módon az egész rendszerváltás jellegét inkább a törpe kisebbség igényei és értékválasztása határozta meg. A centrális erőtér létrejöttével először vált lehetővé, hogy a pártpolitikai térkép nagyjából megfeleljen a választópolgárok értékpreferenciáinak. Az egyetlen akadály a Jobbik szélsőjobboldali jegyeket felmutató kommunikációja, amit a befolyását veszteni kezdő liberális kisebbség üvöltve poentírozott, utolsó esélyként, hogy megakadályozza egy nemzeti nagykoalíció létrejöttét. Mint később kiderült, ez a neonáci színárnyalat korántsem bizonyult leküzdhetetlen akadálynak.

Az egyik legkézenfekvőbb politikatechnikai elv, az „Oszd meg és uralkodj!” érvényesülése érdekében a Fidesznek szinte semmit nem kellett (volna) tennie, csupán a pártokkal szembeni differenciált bánásmóddal ápolnia kellett volna az ellenfelei közötti, tálcán kapott, szinte áthidalhatatlan különbségeket. Éreztetni, hogy vannak alapkérdések, amiben a Jobbikkal és az LMP-vel, sőt az MSZP bizonyos antiliberális köreivel is egyetért, ezért azokat nem tekinti ellenségnek, csak politikai ellenfélnek, amelyekkel kényszerhelyzetben a tartalmi együttműködés is lehetséges. Ám rövid távú pártpolitikai előnyök elérése érdekében ennek lényegében az ellenkezőjét tette, nagyobb nyomás alá helyezte a taktikai szempontból riválisnak tekintett pártokat, mint stratégiai ellenfeleit. Az eredményt láthatjuk: sikerült létrehoznia a tűz és a víz szövetségét maga ellen. Ez az igazi nehézség, nem Budapest elvesztése, ami a Jobbik alárendelt fővárosi szerepe miatt a centrális erőtér mellett is előbb-utóbb megtörtént volna. A körvonalazódó ellenzéki egység azonban stratégiai probléma is, mivel visszaviszi a liberálisok dominálta táborba a Jobbik által korábban elhozott baloldali szavazókat.

A centrális erőtér ostromlott várrá vált, ami nem jelenti, hogy ne lehetne győzni, de sokkal nehezebb lesz, sokkal több erőfeszítést igényel és kevesebb hiba elkövetését engedi meg.

A szerző újságíró