Menni vagy nem menni?

Nem könnyű a döntés. Számos érv szól amellett, hogy a Fidesz maradjon az Európai Parlament (EP) néppárti frakcióján belül, de számos érv szól amellett is, hogy távozzon.

„Az a vád, hogy nem vagyunk teljesen európaiak, számunkra egy durva vicc” Fotó: Reuters

Nem könnyű a döntés. Számos érv szól amellett, hogy a Fidesz maradjon az Európai Parlament (EP) néppárti frakcióján belül, de számos érv szól amellett is, hogy távozzon. Jómagam úgy vélem, hogy csak higgadt fejjel és alaposan átgondolt döntést szabad hozni, annál is inkább, mert a döntésnek rövid és hosszú távon egyaránt óriási jelentősége van.

És nemcsak a Fideszt, hanem az európai politikai életet illetően is. Ugyanis az, hogy merre mozdul a magyar pártszövetség, befolyásolja azt – és nem is kicsit –, hogy milyen törésvonalak erősödnek meg Európában és milyenek gyengülnek el.

A Fidesz nem először áll nagy kihívás előtt: 1994 után az volt a kérdés, hogy maradjon-e a Liberális Internacionálé tagja vagy távozzon onnan, és lépjen be az Európai Néppártba. A párt logikus lépést tett 2000-ben: távozott a liberálisoktól, és belépett a néppártba, amelynek a mai napig tagja. Akkor és ezáltal a párt egyértelműen politikai törésvonalat „váltott”. És most, tizenkilenc évvel később, ismét itt a nagy kérdés: hogyan tovább? Újra váltson törésvonalat, irányzatot, vagy maradjon továbbra is abban a néppártban, amely alapjaiban változott meg ahhoz képest, amilyen 2000-ben volt?

Nincs más megoldás, mint hogy pró és kontra nézzük meg az érveket: mi szól a néppártban maradás mellett és ellen – a jelenlegi összes körülményt figyelembe véve.

A nevében még kereszténydemokrata-konzervatív néppártban való maradás mellett elsősorban az szól, hogy a frakció továbbra is a legerősebb az Európai Parlamenten belül, s valószínűleg az is marad a május végi EP-választások után is.

És azt is tudjuk, hogy nem pusztán a legerősebb, hanem az egyik legbefolyásosabb frakcióról is beszélünk, amelyiknek a soraiból került ki a jelenlegi bizottság elnök (Jean-Claude Juncker), az Európai Tanács elnöke (Donald Tusk) és az EP elnöke (Antonio Tajani). Ráadásul a frakció­ban foglal helyet Európa gazdaságilag legerősebb országának, Németországnak két vezető kormánypártja és egyben testvérpártja, a kereszténydemokrata CDU és a bajor keresztényszociális CSU.

Arról nem is beszélve, hogy bár napjainkban már megtört Angela Merkel kancellár (CDU) népszerűsége és ereje, sokáig az unión belül csak az történhetett meg, amit Merkel is akart vagy amivel Merkel is egyetértett. Igaz, Merkel pártelnöki pozíció­ból való visszalépése és bejelentett 2021-es távozása után Franciaország hirtelen feléledt hamvaiból, a sokat akaró Emmanuel Macron jóvoltából.

Vagyis ha a Fidesz bent maradna a néppártban, akkor több eséllyel szólhatna bele – elvileg – az európai politika alakításába, az unió költségvetési vitáiba, a migrációval kapcsolatos döntésekbe és így tovább.

Másfelől az is a bennmaradás mellett szól, hogy a frakció eredeti értékrendje alapján a pártszövetségnek itt a helye, hiszen a Fidesz és a KDNP – utóbbi világnézeti alapon is – elkötelezett a kereszténység, a keresztény erkölcs és értékrend mellett, demokrata és szociálisan érzékeny. Ezzel szemben a néppárttól jobbra álló, euroszkeptikus pártcsaládok értékrendje sokkal széttartóbb. Tehát ha a kilépés nem is jelentene értékváltást a két pártnak, mégis bizonytalanabb szövetségi rendbe kerülhetne, mint amiben ma van.

Persze mindez merőben teoretikus gondolatmenet, s azt feltételezi, hogy a néppártban az elmúlt 19 évben semmilyen értékrendi változás nem következett be. (Márpedig ez nem így van.)

Harmadszor a néppártban maradás mellett szól az is, hogy ha a Fidesz–KDNP továbbáll, és belép az egyik euroszkeptikus, nemzeti alapon álló pártcsaládba, akkor belekerül egy ideológiai skatulyába, amelybe a jelenleg még főáramú liberális szellemi áramlat gyömöszölné bele.

A neoliberális, PC-alapokon álló európai fősodor – amelyhez sajnos a néppárt is egyre inkább alkalmazkodik – egyből azt harsogná, hogy Orbán Viktor és a Fidesz, ezáltal a magyar kormány átment abba a táborba, ahová való, tehát a populisták (mit is jelent ez a szó?), a nacionalisták (valójában persze patrióták), az Európa-ellenesek, az illiberálisok, az autokraták és a fasiszták stb. közé.

S innen aztán nagyon nehéz lenne kitörni, a Fidesz lekerülne a komolyan vehető pártok sorából, páriává válna az európai politikai palettán. Soroljam még?

Nem teszem, inkább áttérek arra, hogy mi szólhat a távozás mellett.

Először is az szólna a távozás mellett, hogy hiába a néppárt a legnagyobb és legbefolyásosabb pártfrakció az unióban, ez mit sem ér akkor, ha a Fidesz páriává válik a frakción belül.

Márpedig ennek világos jelei vannak: a Fideszt, Orbán Viktort és ezen keresztül a magyar kormányt pellengérre állították, követelményeket szabnak neki, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy megbocsássanak neki a nagyfiúk, bocsánatkérésre kényszerítik azért, mert a legjobb belátása és a magyar választók elsöprő többségének akarata szerint jár el uniós és migrációs kérdésekben. Vagyis: tagadd meg az elveidet, Fidesz–KDNP, és utána köztünk maradhatsz.

De ha ezt meg is tenné Orbán Viktor és a pártszövetség, utána mi következne? Ne legyünk naivak: párialét következne. Megfigyelés, ellenőrzés, időnként ránk szólás: egyszer már megígértél valamit, drága barátom, akkor most tartsd magad ehhez, mert ha nem, lesz nemulass!

Kinek kell ez a morálisan kiszolgáltatott állapot?

S vajon milyen befolyása maradna ezek után a Fidesznek a néppárton belül? Semmilyen.

Másodszor: elvileg a Fidesz vállalt és hűen követett értékrendjéhez a néppárt állt a legközelebb 2000-ben (még Helmut Kohl idejében), ám az elmúlt években a pártfrakción belül alapvető értékrendi változások következtek be.

A vezető német pártok, főleg a CDU – kevésbé a CSU, bár Manfred Weber pálfordulása éppenséggel nem ezt támasztja alá – erős engedményeket tett a balliberális oldalnak, s a keresztény értékek hangsúlyozása helyett egyre inkább a multikulturalizmus, a másság tisztelete uralja el a német – nevükben még – kereszténydemokratákat. Mindez 2015, a Merkel-féle „Wir schaffen das!” óta erősödött fel, de már jóval korábban elkezdődött.

Másfelől a skandináv, északnyugati, a Benelux államokon belüli, valamint a portugál „jobboldali” (vajon van-e még ennek a szónak értelme?) néppárti erők egyértelműen liberális képződményekké váltak, erős hívei a bevándorlásnak, a másság kultuszának, a multikultinak, a föderális, kevert fajú, birodalmi Európai Uniónak.

Egyszóval mindennek, amivel szembenáll a Fidesz. Itt jegyzem meg, hogy aki abban reménykedik, hogy Annegret Kramp-Karrenbauer elnökké választása a CDU-ban bármilyen kedvező fordulatot hozhat, ezt sürgősen felejtse el.

Vagyis bár a közép- és kelet-európai, valamint az olasz néppárti tagok mellettünk voksolnak, a nyugat-európaiak ellenünk vannak, s a németek láthatóan ehhez igazodnak elsősorban, nem pedig Európa keleti feléhez. Ettől akár még valahogyan ki is harcolhatjuk, hogy benn maradjunk a néppártban, de vajon milyen áron? És mi lesz holnap? Nem az várható, hogy folytatódnak a Fidesz elleni támadások, s egyre elviselhetetlenebb lesz a helyzet? S meddig lesz ez tartható?

Végül harmadszor: ha a Fidesz kilép, és csatlakozik a mérsékelten euroszkeptikus Európai Konzervatívok és Reformerek nevű pártcsaládhoz (idetartozik a lengyel Jog és Igaz­ságosság pártja), akkor tesz egy bátor, de korántsem öngyilkos lépést. Nem pária lesz belőle az európai politikai palettán – ez akkor fenyegeti, ha bent marad a néppártban –, hanem egy új, XXI. századi törésvonal felerősítője s egyben vezető ereje.

Ez a törésvonal pedig nem más, mint a globalizmussal, a birodalmi Európával, a nyílt társadalom elméletével és a bevándorláspártisággal szemben a nemzeti szuverenitás, a keresztény értékrend és a hagyományos Európa védelme.

Ez az a törésvonal, amely meghatározza Európa jövőjét, amely háttérbe szorítja a bal-jobb szembenállást, s egy táborba sodorja azokat, akik eddig külön voltak: az egyik oldalon a baloldalt, a balliberálisokat és sajnos a liberális konzervatívokat, a másik oldalon a nemzeti szuverenitás és a hagyományos Európa védelmezőt, jöjjenek akár jobbról vagy esetleg balról (miként a V4-ek esetében ez már megfigyelhető).

A Fidesz távozása tehát tiszta vizet öntene a pohárba szerte Európában és az unióban, mert most minden szem a néppártra és a Fideszre szegeződik. Ez a távozás mozgásokat indíthatna be a párfrakciók tagjai között, különös tekintettel az európai parlamenti választások után kialakuló helyzetre, az új pártok érkezésére, a pártok új kapcsolataira.

Egyre több párt ismerhetné fel valós identitását egy új politikai tagoltság keretei között, amelyben a Fidesz–KDNP modellt és mintát adna.

Összegezve: ha van mód arra, hogy a Fidesz a saját, vállalt értékrendje és politikai preferenciái szerint működjön egyenrangú tagként tovább a néppártban, s ezért nem kell soha bocsánatot kérnie senkitől, sem most, sem máskor, akkor érdemes maradni.

Ha viszont csak állandó ideológiai kontroll alatt álló, nézeteit megtagadni kényszerülő pártként nyerhető el a maradás, akkor azonnal ki kell lépni. Harmadik út nincs.

A szerző politológus