Az uniónak végül mégis sikerült megegyeznie az öt legfontosabb vezető személyében, így elkerülte a legnagyobb válságot, mondhatnánk, a szakadék széléről lépett vissza.
A naponta, sőt óránként és percenként változó információk tengerében nehéz volt kibogozni a lényeget, azt, hogy kik, milyen szereplők, milyen irányzatok álltak egymással szemben, kik szövetkeznek egymással és milyen elvi, értékbeli vagy ideológiai alapokon. Holott már jó ideje megmutatta magát a két fő irányzat, s ez a két tábor volt az, amelyik megütközött egymással a tisztségviselők kiválasztásának a legkevésbé sem egyszerű folyamatában is.
Az egyik táborba tartoznak a globalisták, akik hisznek a szuperföderális Európai Egyesült Államokban, a multikulturalizmusban és a migrációban. E tábor tagjai a tagállamok oldaláról nézve a központi hatalmak, vagyis Franciaország és Németország vezetői, hozzájuk kapcsolódik Spanyolország és Portugália, Svédország és a Benelux államok, másfelől, a parlamenti frakciók oldaláról tekintve a szocialisták, a liberálisok, a zöldek és a kommunisták, és sajnos most már a valaha jobbközép kereszténydemokrata-konzervatív frakció nagy része is.
A másik táborba tartoznak a szuverenisták, akik a nemzetek önállóságára épülő unióban hisznek, amelyben érvényesül a tagállamok egyenlősége, védik a keresztény kultúra dominanciáját, s nem akarják, hogy Európa a bevándorlás következtében elveszítse hagyományos arculatát. E tábor központi ereje a visegrádi négyek és Olaszország; alkalmanként és váltakozva csatlakoznak hozzájuk a balti államok, valamint Bulgária, Románia és Horvátország, és van esély arra, hogy a Mette Frederiksen által nemrég alakult új, szocialista (!) dán kormány is ehhez a táborhoz csatlakozik.
E két tábor, két ideológia, két világszemlélet feszült egymásnak az elmúlt napokban. A tét óriási volt, hiszen az dőlt el valójában, hogy az unió melyik irányba indul tovább: az Európai Egyesült Államok, avagy a nemzetek Európája felé. A magyarok döntő többségének is sorsdöntő kérdés volt ez.
