A pozsonyi csata című ismeretterjesztő animációs kisfilm egy hónap alatt több mint 300 000 emberhez jutott el. Minimális költségvetésből, lényegében fillérekből egy olyan alkotás született, aminek van üzenetértéke, egyértelmű a mondanivalója és egy olyan elhallgatott eseményt vitt be a köztudatba, amit már évtizedekkel ezelőtt meg kellett volna tenniük másoknak. A most megjelent kisfilm kritikusainak nagy része azokban az intézményekben tevékenykedik, amelyekben lett volna alkalmuk hasonló munkára. Csakhogy a magyar nemzeti önazonosság erősítéséhez kapcsolódó eseményeket inkább feledésre ítélték. A felnagyított vereségeinkből, kudarcainkból tudatosan létrehozott kishitűség pedig egyre csak ontotta magából azt a szemléletet, ami lehetetlenné tette nemzeti létünk egészséges megélését.
A magyarság Kárpát-medencei léte egy olyan csoda, egy olyan jelenség, ami történészi munkával alátámasztva is leírható, értékelhető és ami a legfontosabb, átadható az utókornak. Hogy ezen a téren milyen örökséget adunk tovább, az a jelenkor felelőssége. Ha egyfolytában az örökké vesztes, bűnös nemzet képe jelenik meg előttünk az önazonosságunkat megélve, akkor ezt a hitetlenséget – az önmagunkba vetett hit hiányát – sajnos tovább fogjuk adni a következő generációnak.
A pozsonyi csata nemzetünk egyik legfontosabb dicsősége, s elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy ma itt vagyunk a Kárpát-medencében. Eddig ennek a megismertetése, tudatosítása, sőt ennek a világraszóló diadalnak a ténye is kimaradt a nemzeti emlékezetből. Ennek az üzenetét jelenítettük meg a meglehetősen szerény anyagi lehetőségek közepette a magyar történelem iránt érdeklődő nagyközönségnek szánva, akik eddig erről semmilyen befogadható formában nem kaptak tájékoztatást.
A pozsonyi csata című filmet megcsinálhatták volna mások is, a kritikusok, szakmailag úgy, ahogy jónak látják. De nem csináltak semmit. Amikor pedig valaki tesz valamit, ugyanezen emberek rárontanak azzal, hogy nem is így, nem is úgy, hanem amúgy kellett volna.