Publicisztikát a baloldalnak!

Már régóta nem írtam Tamás Gáspár Miklósról, akit a magyar gondolkodás pandamackójának szoktam becézni. Bevallom, egyre inkább fárasztó olvasmánnyá válik.

Tamás Gáspár Miklós

Már régóta nem írtam Tamás Gáspár Miklósról, akit a magyar gondolkodás pandamackójának szoktam becézni. Bevallom, egyre inkább fárasztó olvasmánnyá válik, régebben még jól lehetett szórakozni a bolsevizmus diszkrét báján, amely írásait belengte, és elborzongani annak gondolatán, hogy micsoda polgárháborúk törnének ki, ha az ilyen csudabogarakon nemcsak röhögne mindenki, hanem követői is akadnának fantazmagóriáinak.

Nemcsak egy pandamacihoz hasonlított TGM, hanem Fekete Pákóhoz is, akinek a bohócságain én remekül szórakozom. De mióta betöltötte a hetvenet (mármint TGM, nem Pákó), egyre uncsibbá válik.

Minap azonban végre izgalmas elmélkedést olvashattunk tőle a HVG hasábjain. Bár távol álljon tőlem, hogy ezt a mindközönségesen együgyű orgánumot népszerűsítsem, érdemes elolvasni a Lépésnyire a végső győzelemtől című TGM-irományt, mely szeptember 19-én került föl a portálra. Ebben ugyanis a mi pandamackónk az orbáni politika euró­pai sikereit fájlalja, ez pedig nekünk olyan, mintha hájjal kenegetnének.

Csudálatos dolgokról ír a magiszter, hogy „egyik jelentős német jobboldali politikus a másik után – Ursula von der ­Leyen, Angela Merkel, Manfred Weber és most a legtekintélyesebb, Wolfgang Schäuble – nyilvánítja ki, hogy tiszteli és csodálja a mai magyar állam (kormány) politikáját”. Hogy Emmanuel Macron francia elnök is elismeri immár az Orbán-diskurzus kulturális és civilizációs vitalitását.

Hogy a magyarországi ellenzék sem támogatja már rég a migránsok befogadását. Hogy a Sargentini-jelentést is el fogják felejteni, és véget ér a folyamatos kötekedés. Valósággal hízelgő az írás jobbik része, mi több, azt hiszem, TGM még el is túlozza, én azért még nem írnám le teljesen a balliberalizmust vagy a bolsevizmust (mikor hogy nevezzük), mert jól ismerem a kórokozók és kártevők túlélőképességét.

Csak aztán ott kezdődnek a bajok, amikor mindezt meg is akarja magyarázni. Azzal a TGM-i megállapítással nem foglalkozom, miszerint az orbáni politika térhódítása azért lehetséges, mert Nyugat-Európa a kontinens keleti feléhez idomulva maga is szélsőjobbra tolódik, mivel TGM annyira a baloldalon van, hogy onnan még a közép is fasizmusnak látszik. A jeles gondolkodó olyannyira balra tolódott, hogy tőle balabbra már csak a zártosztály van.

A szívmelengető olvasmány nem emiatt döccen meg. Hanem TGM kijelenti: a nyugat-euró­paiak hátat fordítanak nekünk.

Egyszerűen elegük van belőlünk és szomszédainkból. Tele a hócipőjük.

Látni sem akarnak, hallani sem akarnak mirólunk: „[…] a nyugat-európaiaknak megvan a maguk baja, nincs kedvük a velük szemben nyíltan ellenséges kelet-európaiak méregdrága anyagi támogatásához és ennek ellenére folytonos ungorkodásukhoz.”

A méregdrága anyagi támogatásnál elidőznék egy kicsit. Ez az egyik kedvenc szlogenje azoknak, akik szerint nekünk kutya kötelességünk a nyelvünket a Nyugat popsijában tartani. Ugyanők nevezik persze – mikor a diskurzus másképp kívánja – Magyarországot Németország összeszerelő műhelyének. Vagy én értem rosszul, és szegény önfeláldozó németek ráfizetéssel dolgoztatnak piciny hazánkban? Vagy hollandus barátaink? Úgy hallottam, az európai közösbe bedobott minden egyes eurójukért alig az 1,8-szorosát kapják vissza.

Mennyivel jobb volt, mikor ezeket a tranzakciókat még a németalföldi Kelet-indiai Társaság intézte a gyarmatok és a rabszolgatartás idillikus évszázadaiban! Megszakad a szívem. Egyúttal be is gurultam, miként is lehetünk ennyire hálátlanok. Javasolom, hogy kérjünk tőlük kölcsön, és a kölcsönből vásároljuk meg az ő termékeiket, így kerüljük el, hogy recesszióba essen az adományozásra hangolt gazdaságuk.

A haladó Nyugat hátat fordít. Nem úgy, mint Trianonban, ahol olyan pompásan megoldották Közép- és Kelet-Európa sorsát, nem úgy, mint a második világháborút követően, amikor megvédtek minket Sztálintól, a kommunizmustól és a vasfüggönytől, nem úgy, mint 1956-ban, amikor a nyugati hadtestek bevonultak, és megóvták a pesti srácokat a szovjet tankoktól. Nem. Hanem most ténylegesen elfordul mitőlünk. Durcásan, ahogy kell. Csináljunk, amit akarunk, őt többé nem érdekli. „Ezekkel nincs mit kezdeni, ha nekik Orbán meg Putyin meg Babis meg Kaczynski kell, legyenek boldogok, csak bennünket hagyjanak békén, és ne várják, hogy mélyen a zsebünkbe nyúljunk, ha baj lesz.”

Örihari van, mert mire megbékélnénk, az ökológiai válság meg a globális felmelegedés véget vet az egész bohózatnak.

Nem értem, hogy ha így is, úgy is nyakunkban a Keletet és Nyugatot egyaránt elpusztító klímaapokalipszis, akkor miért nem mindegy, hogy azt a hátralévő pár esztendőcskét duzzogva vagy pajtizva töltjük el. Ezt egyedül TGM érti, mert ő másképp gondolkodik. Egyre furcsábban. Azt hiszem, miközben az illiberalizmus földúlta a világpolitikát, TGM az infantilis bolsevizmus útjára tért.

Nem csak TGM örvendeztetett meg bennünket gondolataival ezekben a napokban. Bod Péter Ákos is elénk szórta bölcsességének gyöngyszemeit. Vannak ezek a nyugalmazott politikus urak, akiknek a véleménye se nem oszt, se nem szoroz, csak olyan jólesik a médiának időnkét előcibálni őket – vagy bennük támad elengedhetetlen vágy, hogy mikrofonba rebegjenek néhány őszikét. Különösen értékesek a haladó függetlenobjektív média számára azok, akik azt hazudják magukról, hogy konzervatívak, egykor közel álltak a jobboldali pártokhoz, de aztán fölpislákolt bennük a vörös csillag, és jó útra tértek, azaz most már vehemensen támadják a kormányt. Bod Péter Ákos is ilyen.

Ő szerepel a Magyar Hang legújabb számának címlapján. Ennyire futotta. A magát polgárinak és túlélőnek nevező orgánumot ugyebár leginkább azok az elvhű tollnokok szerkesztik és írják tele, akik a G-napig a kormányt pártolták, a G-nap után Simicska Lajost, majd a Magyar Nemzet visszatérését követően a balliberálisokat is felülmúló igyekezettel próbálják szolgálni ezúttal inkognitóban maradó, legújabb gazdáikat – a harmadik rendet négy esztendő leforgása alatt. Elvhűségben tehát rokonok a mostani címlap interjúalanyával.

Az interjúban aztán Bod Péter Ákos megmondja a tutit, mégpedig annak ellenkezőjét, amit Tamás Gáspár Miklós állít. Stabilnak hisszük az Orbán-rendszert, de nem az. TGM írásával ellentétben ezt az eszmefuttatást nem érdemes elolvasni, mert még röhögni sem lehet rajta. Csupán csak azért említem meg, hátha valaki elmagyarázza nekem, hogy nem lehet megunni egy évtized alatt ugyanazt a mantrát. Hogy a kétharmad csak látszat, az összes sza…rá nyert választás csak látszat és pillanatnyi siker, valójában rezeg a léc és a kormány instabil.

A gazdaság még csupán öt-hat hétig fog működni, aztán fülsiketítő robajjal összevissza omlik. Európa – és egyáltalán, az egész civilizált világ – rettenetesen haragszik ránk, a korbács lesújt, végünk van, végünk, végünk. Tényleg ezt halljuk-olvassuk azóta, hogy 2010-ben a Fidesz megnyerte a választásokat. Ezt hallottuk 2011-ben, 2012-ben, 2013-ban, 2014-ben, 2015-ben, 2016-ban, 2017-ben, 2018-ban – és 2019-ben is ezt halljuk.

Tamás Gáspár Miklós legalább igyekszik eredeti lenni a maga sajátságos módján, de mindenki más ugyanazt, de ugyanazt szajkózza, már végtelen esztendők óta. Meddig kell ezt még hallgatnunk? Netán ez lenne az ellenzék titkos fegyvere?

Hogy addig ismétli magát, amíg mi tépni kezdjük a hajunkat? Tényleg egyre nagyobb kísértést érzek arra, hogy föllázítsam a nemzeti oldal publicistáit, biztatni kezdjem őket: ki-ki havonta egyszer adományozzon egy-egy publit a baloldalnak, mert ha nem, megzakkanunk ettől a szánalmas monotóniától.