Tisztázzuk Carl Schmitt szavait!

A koronavírus elleni védekezésről szóló törvény miatt a kormány ellen valóságos hajtóvadászat indult.

A koronavírus elleni védekezésről szóló törvény miatt a kormány ellen valóságos hajtóvadászat indult. Az NGO-k és a balliberálisok végtelenített szappanoperája szerint csak ott van jogállam, ahol ők vannak hatalmon, ahol olyan törvényeket hoznak, melyek a saját elvárásaiknak megfelelnek. Egyébként fennáll a veszélye annak, hogy a Föld visszafelé kezd forogni. Mindez már a könyökünkön jön ki.

A törvény bírálóinak ártó szándéka, a magyar kormány ellen indítani kívánt eljárások koholt jellege azonban most azáltal is egyértelművé válik, hogy prekoncepciózusak, tehát az általuk előre feltételezett kormányzati intézkedések miatt törnek pálcát a kormány felett. A „szakértők” az állásfoglalásaikban ugyanis azt feltételezik, hogy a kormány a törvény alapján majd – visszaélve hatalmával – felszámolja a már nem is létező jogállamiságot Magyarországon, és ki tudja, milyen, az állampolgárok jogait sárba tipró, a törvényeket felülíró rendeleteket fog alkotni az idők végezetéig.

Ezt a felfogásukat terjesztik világszerte, ami – ahogy arról naponta újabb hírt hallunk – fogékony fülekre talál. Ha pedig majd nem igazolódnak be „szakmai aggodalmaik”, egyszerűen vállat vonnak, és másik lejáratókampányt indítanak. Ezért hiába minden valós szakmai ellenvélemény, csak a saját verzió­jukat fogják fújni.

A koronavírus elleni védekezésről szóló törvény lényege ugyanis az, hogy a kormány hosszadalmas jogalkotási procedúra nélkül, gyorsan és hatékonyan tudjon intézkedni a járvány kezelése érdekében, és rendeletei a járvány végéig hatályban maradhassanak. Ezért a kormányt valójában csak akkor lehetne a demokrácia, a jogállamiság stb. felszámolásával vádolni, ha a járvány elmúltával továbbra is megtartaná a különleges jogrend által számára biztosított jogosítványokat, és a veszélyhelyzetben meghozott rendeleteit – amelyek egyébként az alaptörvény értelmében a veszélyhelyzet megszűnésével hatályukat veszítenék – önhatalmúlag továbbra is hatályban tartaná. A járvány idején hozott rendeletek arányosságát és célszerűségét is csak az adott helyzet ismeretében, utólag lehetne megvizsgálni.

A kormány azonban a veszélyhelyzetben sem viselkedhet elszabadult hajóágyúként, mert a koronavírus-törvény szerint az Országgyűlés, amelyet a kormány az intézkedéseiről rendszeresen tájékoztatni köteles, a veszélyhelyzet megszűnését megelőzően is visszavonhatja felhatalmazását, továbbá az Alkotmánybíróság is folyamatosan működik, melynek elnöke a törvény értelmében engedélyezheti az ügyrendjüktől való eltérést.

Az 1933-as német felhatalmazási törvényt és Carl Schmittet emlegetők pedig óriási öngólt rúgtak. A kölni egyetem egykori jogászprofesszora, Carl Schmitt ugyanis pontosan leírta, hogy az 1933-as törvény miben különbözött más, korábbi felhatalmazási törvényektől. Először is: törvényalkotóvá tette a kormányt, így teljesen kikapcsolta a parlamentet a törvényhozási eljárásból, megszüntetve a népképviseleti elv érvényesülését. Másodszor: felhatalmazta a kormányt az alkotmánymódosítás jogával. Harmadszor: a törvény a felhatalmazás kereteit nem határozta meg, hanem tartalmilag korlátlan felhatalmazást adott a kormánynak négy évre (amit később többször meghosszabbítottak). A korlátlan hatalom tehát ­Schmitt szerint alapvetően abból fakadt, hogy a német törvény egyáltalán nem határolta le azt a területet, amelyen a kormány a rá átruházott jogokat gyakorolhatta.

A koronavírus elleni védekezésről szóló magyar törvény azonban éppen tartalmilag jól körülhatárolt területen, a tárgyi hatályt erősen leszűkítve ad felhatalmazást: „A kormány az (1) bekezdés szerinti jogkörét – a szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan – a rendelet szerinti humánjárvány megelőzése, kezelése, felszámolása, továbbá káros hatásainak megelőzése, illetve elhárítása céljából gyakorolhatja.” Mivel a törvény a kormányt egy meghatározott feladat ellátása céljából ruházza fel jogosítványokkal, a felhatalmazás nem nyílt végű, a járvány elmúltával a meghosszabbítására sincs mód, mint ahogyan azt az ­1933-as német törvény, amely ilyen konkrétumokat nem tartalmazott, lehetővé tette.

Ez a különbség már a két törvény címéből is jól kitűnik!

A magyar kormány az alaptörvényt nem módosíthatja, és törvényalkotási jogot sem kapott. Ennek alapján – Donald Tusk megállapításával ellentétben – éppen Carl Schmitt jelentené ki, hogy a koronavírus-törvény nem ad korlátlan felhatalmazást a kormánynak, így Magyarországon nem alakulhat ki diktatúra. A jog-összehasonlítást érdemes mindig az összehasonlítandó joganyagok tanulmányozásával kezdeni.

A Soros-hálózat „jogvédőinek” persze a törvényben meglévő fékek és ellensúlyok sosem lesznek elegendők, hiszen másképp nem tudnának állandóan „alaposan feltételezni” és aggódni, így nélkülözhetetlenségüket sem tudnák naponta hangsúlyozni, mindezért pedig több anyagi támogatást követelni az Európai Uniótól. Az NGO-k és az ellenzék, amelyek valójában futtatóik érdekeinek kiszolgálói, ezért éppen az állampolgárok érdekében eljáró kormányt támadják.

Nézzük, hogy eddig az autokrata kormány micsoda szörnyű rendeleteket fogadott el: adósmentő, gazdaságvédelmi, járványügyi intézkedések születtek, és ne feledjük a külföldön rekedt magyarok hazatérésének segítését. Közben egyetlen „függetlenobjektív” újságot sem zúztak be, a „független jogvédők” ugyanúgy rikoltozhatják az ostobaságaikat, mint eddig, az Andrássy út 60. sem nyerte vissza korábbi funkcióját. Elég nevetséges most azon siránkozni, hogy két év múlva már el is maradnak a választások. A kormány a politikai pártokat ugyanis nem tiltotta be és nem hozott törvényt, amely büntetéssel fenyegetné az újjáalakításukat, ahogyan azt Németországban a birodalmi kormány 1933-ban a felhatalmazási törvény alapján tette.

A magyar kormányt befeketíteni igyekvők – politikai vagy anyagi haszonlesésből – visszataszító módon azzal sem törődnek, hogy az embereknek szorult helyzetükben éppen a magabiztos, erős kormányzás nyújt reményt, mivel látják, hogy az az érdekükben történik. Ezt jól mutatják a közvélemény-kutatások is. A balliberális politikusoknak és az NGO-k aktivistái­nak pedig éppen csak annyi eszük van, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága miatt károgjanak. Ezt mint csodafegyvert minden általuk rossznak kikiáltott törvény ellen be szokták vetni. A kormány intézkedéseit bíráló „szakértők” egyébként olyan magabiztossággal adják elő kritikáikat, mintha ők már tucatnyi világjárvány sikeres kezelésében vettek volna részt.

A mostani helyzetben Antonio Tajaninak, az Európai Néppárt alelnökének a megállapítását kell leginkább kiemelnünk: a nemzeti parlamentek szuverének.

Ez a magyar parlamentre is igaz. A kormány eddigi munkájában pedig még az Európai Bizottság alelnöke sem talált kifogásolnivalót. A kutya ugat, a karaván halad.

A szerző jogász, egyetemi docens