Történelemszemléletünk jelentősége

Az életközösség-központú világnézet kimeríthetetlen erőforrást biztosít a magyarságnak.

Budapest, 2018. május 15. Donáth Gyula szobrászművész 1905-ben felállított Turul-szobra a Budavári Palota kertjének neobarokk kerítésén. Mögötte nemzeti zászló leng a Sándor-palota, a magyar államfő hivatalának épülete előtt a főváros I. kerületében, a Szent György téren. MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemű – különösen szerzői jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó készítője közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelőssége e körben kizárt. Fotó: Jászai Csaba

Nemzeti önazonosságunk megerősítése, világnézetünk és történelemszemléletünk tisztázása a Szakács Árpád cikke nyomán elindult cikksorozat tanúsága szerint rendkívül időszerűvé vált. A számtalan sok kiindulópont azonban nehezíti a tisztánlátást. Ebben a helyzetben érdemes megfontolni, hogy a csillagászatnak, a világegyetem tudományának kitüntetett jelentősége van világnézetünk valóságalapja számára. A csillagászat az, ami egyetemes, kozmikus távlatot, magasabb szintű áttekintést ad az emberiségnek.

Az asztrobiológia kimutatta, hogy az élet számára kedvező feltételek kifejlődése az egész világegyetemben kozmikus parancs, és az ember helye a világegyetemben van, az emberiség létjogosultságát a világegyetem, a földi és a kozmikus élet összefüggésrendszere adja. A Föld rendszertudományának megszületésére vezető Gaia-elmélet felismerte, hogy a Föld olyan egységes önszabályozó rendszer, amely az élet számára kedvező feltételek között tartja a fizikai viszonyokat. Magyar biológus, Bauer Ervin volt az, aki megfogalmazta az élet egzakt, egyetemes, a fizikától független természettörvényét, amellyel mindezek az új tudományágak a tudomány fejlődését minőségi szinten előbbre vivő magyarázatot kapnak.

Mindezek alapján az az emberiség felelőssége, hogy a lehető legkedvezőbb életfeltételeket biztosítsa az alapvető földi életközösségek számára, az egyéntől a családig, a nemzetig, az emberiségig és a földi élővilág egészéig. A nemzetnek ugyanígy megvan a maga létjogosultsága a földi és a kozmikus élet életközösségeinek összefüggésrendszerében. A nemzetek szerves alkotóelemei annak az emberiségnek, amelynek létjogosultsága és ebből adódó feladata van. Ezt az életközösség-központú, s így szükségképpen ökológiai világnézetet alapul véve a népek történelmének természetes célja a népek jólétének biztosítása, összhangban az egyén, a család, az emberiség, a bioszféra és a kozmosz életével.

Felemelő történelemszemlélet

Nem ismert, minek köszönhetik a népek, a nemzetek szívós kitartásukat és hosszú távú fennmaradásukat. De ha létezik egyetemes, a nemzeteket a kozmikus távlatokkal összekötő élettörvény, amely minden életközösséget arra ösztönöz, hogy életét fenntartsa, és az élet számára a legkedvezőbb feltételeket biztosítsa, ez lényeges szerepet játszhat nemzetünk életképességének fenntartásában. És mivel ezek az életközösségek egymásba ágyazottak, és történetesen a kozmoszból erednek, össze vagyunk kötve egymással. A természetes életközösségek jólétének biztosítása a Földön az egyetemes értelemmel felruházott emberiség és minden nemzet közös felelőssége.

A történelemszemléletnek többféle, alapvetően különböző változata létezik. A nyugati civilizációban az elmúlt évszázadok során a materialista világnézeten alapuló történelemszemlélet uralkodott. Ez határozta meg a történelemszemléletet éppúgy, mint a vezetők döntéseit. Napjainkban azonban egyre inkább előtérbe kerül a teljes életminőség, amelyben a lelki és szellemi jólét is szerepet játszik. A történelemszemléletet akkor mondhatjuk felemelőnek, ha erőinket a nemzet testi, lelki és szellemi életminőségének javítására mozgósítja. A nemzetet felemelő tettek a történelemben a felemelő történelemszemléletből születnek. Mivel a történelem jelentősége elsősorban abban rejlik, hogyan segíti elő jelenünk és jövőnk értelmezését, döntési lehetőségeink értékelését, ezért a tények mellett fel kell figyelnünk a történelemszemlélet elsőrangú, döntő jelentőségére.

Ezt a természetes és valóságos összefüggésrendszert, amely az egyént összeköti családjával, nemzetével, az emberiséggel, a földi élővilággal és a világegyetemmel, a nyugati civilizációban évszázadok óta hegemón szerepbe került materialista világnézet igyekszik lecserélni egy anyagias, önzésre és szerzésre irányuló leszűkített, elidegenítő, lélektelen összefüggésrendszerre. A fogyasztói társadalomban a tudatipar a családhoz, a nemzethez, az emberiséghez, a természethez való kötődésünket is magában foglaló természetes egyéni önazonosság helyébe a materiális, felszínes élvezetekre irányuló önazonosságot igyekszik állítani. Ebben a helyzetben lelki és szellemi – azaz értelmi – erőink tudatos elmélyítésére és megerősítésére van szükségünk.

Világszerte a nemzetek lelkéért és tudatáért, a nemzetállamok eltörléséért, a közvélemény megdolgozásáért folyik ma a küzdelem. A nemzetállamok fennmaradása létkérdés. Fennmaradásunkhoz nemzeti önazonosságunk megerősítésére van szükségünk. Nemzeti identitásunk alapja történelmünk ismerete. De történelmünk hatalmas, sokoldalú, számtalan sok eseményből áll. Hogyan érthetjük meg, mi a legfontosabb nemzeti fennmaradásunk számára történelmünk ismeretéből?

A XIX. század óta a modern nyugati kultúra alapkövének számít a feltevés, amely szerint „a történelem lényege a tényekben, illetve a tényekre alapozott gondolkodásban rejlik”. De mit értünk történelmi tény alatt? „Ez lényegi kérdés, mely alaposabb vizsgálatot kíván” – írja Edward Hallett Carr Mi a történelem? című könyvében. A legfontosabb, történelmi jelentőségű tényeket a történész választja ki a megszámlálhatatlanul sok többé-kevésbé fontos tény közül, mégpedig annak alapján, hogy hogyan értelmezi és értékeli az általa megismert tények halmazát. Carr hozzáteszi: „a történelmi tény státusa az értelmezés függvénye. Az értelmezésnek ez az eleme minden történelmi ténybe belekerül. Manapság már minden újságíró tudja, hogy a vélemény leginkább a megfelelő tények kiválogatása és elrendezése révén befolyásolható.” Érdemes azt is szem előtt tartani, hogy a nemzetünk sorsának alakulása szempontjából fontos döntéseknek nem a már megtörtént tények ismerete, hanem a tények következményei, az okok és okozatok oksági láncának megértése az igazán lényeges.

A tények előzetes és többé-kevésbé önkényes kiválasztását elhallgató nézet, a tények elsődlegességének hangoztatása gyakorlatilag kész tények elé igyekszik állítani bennünket, gondolkodáskörünket leszűkítve az elénk állított, a hivatalos értelmezésbe „becsomagolt késztermékek”, az állítólagos „tények” összefüggési körére. Látnunk kell, hogy a tények attól tények, hogy illeszkednek az elfogadott tudás eddigi rendszeréhez. Ha az elfogadott tudás eddigi rendszere önkényes, leszűkített, egyoldalú, elfogult, akkor ezen az alapon jó néhány, az elfogulatlan történelemszemlélet alapján figyelembe veendő tény egyszerűen nem számít ténynek, mert nem illik az elfogadott képbe.

Érthetetlenné váló történetírás

Új keletű világjelenség, hogy a történelemtudomány az intézményesítés következtében egyre inkább elvész a részletekben, egyre belterjesebb, begyepesedettebb, vaskalaposabb lesz, a történészek egyre inkább egymásnak írnak, s így az idézettség növelésére irányuló törekvés elsődlegessége óhatatlanul beszűkíti a szellemi látóhatárt. „Két évezreden át a történelemtudományt az akadémiától független történészek uralták, sokáig csak ilyen történészek léteztek. Az 1920-as és 30-as években még fontos szerepet játszottak a történészek szervezeti életében. A történelemírók majdnem fele ekkor még nem tanítással vagy kutatással kereste a kenyerét. Az 1980-as évekre azonban számuk maroknyira csökkent” – írta könyvében Theodore S. Hamerow, Közép-Európa történelmének kiváló történésze. Megítélése szerint a szakzsargonba burkolódzó történetírás az elmúlt évtizedekben érthetetlenné vált az érdeklődő, de nem szakmabeli értelmiségnek, bár korábban még érdeklődéssel és elismeréssel olvasta és megértette a történészek által írt műveket. S hozzátette: vannak olyan idők, amikor meg kell vizsgálni a legspontánabb és tanulságosabb kulturális tevékenységeket, hogy milyen szándékokat szolgálnak és milyen célokat követnek. Mostanában jó alkalom nyílik arra, hogy a történészek áttekintsék, milyen irányba fordult szakmájuk az elmúlt évszázadban, milyen funkciókkal ruházódott fel, és milyen komoly dilemmákkal kell szembenéznie.

Ki akarják zárni a nemzetet

A történészszakma belterjesedésével válhatott uralkodóvá az a régebben szakbarbárságnak nevezett szemlélet, amely durva megbélyegzésekkel és egyéb, a tudomány műveléséhez méltatlan módszerekkel ki akarja zárni nemzetünk történelmének értelmezéséből és értékeléséből a szűk szakmán kívül az egész nemzetet – amelynek az életéről a történelem szól. Kialakul a saját hegemón státusát minden tudományos szempontnál és közügynél fontosabbnak tartó külön kaszt a történésztársadalomban, egyfajta hangadó csoport, amely úgy tünteti fel magát, mintha az egész történésztársadalmat képviselné, s ennek nevében igyekszik nézeteit kizárólagossá tenni. Ebben a törekvésében az a fő érve, hogy, úgymond, az általuk elfogadott történelemkép az egyetlen, amely „a” tényeken alapul. Csakhogy, amint láttuk, a történelemtudomány ritkán épül semleges, elfogulatlanul kiválasztott tényekre. Az az általános gyakorlat, hogy a tudományos kutatást, a figyelembe veendő tények kiválasztását a már előzőleg kialakult látásmód vezérli. Lássuk, miféle ez az egyedül üdvözítőként feltüntetett, beállítódottságának megfelelően kiragadott tényekkel operáló történelemkép!

A hivatalos iskolai történelemoktatás a XX. század második felében „siralmasan életidegen, érzelem- és gondolatszegény” történelemképet ültetett be a jobb sorsra érdemes nemzedékekbe. Az egyedül üdvözítőnek szánt kép a magyar történelemről egyszerűen lesújtó. Eszerint a magyar nép a civilizáción kívül élt, viszonylag kis létszámú, az ókori és kora középkori világtörténelemben jelentéktelen szerepet játszó finnugor népektől származik, ezek sokaságának csak egyik, viszonylag késői mellékága, amelyet e tan szerint legalábbis, egy szinte nyomtalanul eltűnt nép – a besenyő – vert meg, és amely emiatt menekült ide a Kárpát-medencébe, ahol fegyverrel vette el az itt élő népek hazáját (ezt sugallja az 1849 után meghonosított, bennünket őshazánktól és itt lakó ősnépünktől egy csapásra elidegenítő honfoglalás műszó), amely, úgymond, a rablásnak élt (kalandozások) és amely műveltségét és jólétét tekintve mindent a fejlett Nyugatnak köszönhet.

Figyelmen kívül hagyott tények

Mindez éles ellentétben áll őseink a nyugatinál sokkal fejlettebb, keleti kapcsolatokban gazdag metafizikájával, kozmikus bölcseleti rendszerével, műveltségével, középkori krónikáinkkal, az embertani, genetikai, régészeti, vallástörténeti tényekkel, a népzene- és népmesekutatás tényeivel, és komoly nyelvészeti érvek is szólnak ellene, ahogy azt az Ősi Magyarország című, szakmai lektorok által jóváhagyott mű kimutatja. Az egyedül üdvözítőnek szánt történelemkép figyelmen kívül hagy olyan alapvető, kulcsfontosságú tényeket, mint a szkíta–hun–magyar folytonosság; Árpád népének világraszóló győzelme az egyesült európai seregek felett 907-ben a pozsonyi csatában, ahogy azt a tényt is, hogy Árpádnak és utódjainak éppúgy évtizedekig adófizetője volt a kor mindkét világhatalma, a keleti és a nyugati Római Birodalom, mint Atilla hun nagykirálynak. Ezt a népet állítja be a népünk történelmét teljes egészében a finnugor népek történelmének alárendelő hivatalos szemlélet. Az ilyen jelentőségű tények figyelmen kívül hagyásával állítják elő a kiragadott „tények”-kel, döntő jelentőségű csúsztatásokkal és félrevezető elnevezésekkel operálva a nemzetünkre nézve életveszélyes, velejéig hamis, elidegenítő történelemszemléletet.

Az 1848–49-es szabadságharcunk leverése után hatalmi erővel meghonosított történelemszemlélet lényegében hamis képet ad történelmünkről és nemzeti önazonosságunkról. Ennek tudható be, hogy több mint egy évszázada időszerű kérdéssé vált és megválaszolatlan maradt, hogy miben rejlik a magyar nemzeti önazonosság lényege.

Megismerni ősi világnézetünket

A családhoz, a nemzethez, az emberiséghez és a kozmikus életben rejlő lelkiséghez és értelemhez kötődésben rejlenek a lelkünket és szellemünket, érzéseinket és gondolatainkat magasabb szintű összefüggésrendszerbe emelő, lélek- és értelemnemesítő, a tisztánlátást elősegítő tudati erők. Nemzetünk természetes, eredeti lelkületéből és szellemiségéből az egyéni életlehetőségeknél magasabb szintű erők fakadnak. Természetes eredeti nemzeti önazonosságunk éppúgy nemzetünk életének első nagy korszakában, az őstörténelemben rejlik, ahogy gyermekeink eredeti, természetes, romlatlan önazonossága a gyermek- és ifjúkorban.

Őstörténelmünk régészeti, vallástörténeti, népzene- és népmesekutatási és nyelvészeti eredményei a természetföldrajzi, genetikai és embertani bizonyítékokkal és minden középkori krónikánkkal összhangban azt jelzik, hogy eredeti nemzeti önazonosságunk több ezer éven át, egészen őstörténelmünk végéig, Taksony fia, Géza nagyfejedelem idejéig az élet-, a közösség- és természetközpontú, kozmikus világlátás alapján állt. Nemzeti önazonosságunk megerősítéséhez mindenekelőtt ősi világnézetünket kell megismernünk és megértenünk, mert világfelfogásunk világértelmezési és értékelési rendszerünket jelenti. Mivel döntéseink, s így tetteink alapját értelmezési és értékelési rendszerünk adja, ezért döntéseink fő irányát világnézetünk alaptípusa, materialista vagy életközpontú jellege határozza meg.

Mivel éppen a történelemértelmezés és -értékelés, vagyis a történelemszemlélet a történelemmel kapcsolatos döntéseink alapvető meghatározója, ezért nem a tények, hanem a történelemszemlélet a történelem leghatékonyabb formálója. A történelemszemlélet jelentősége nem fedi el a történelmi tények jelentőségét, inkább felhívja a figyelmet arra, hogy a kiegyensúlyozott történelemszemlélethez történelmünk összes kulcsfontosságú tényének ismeretére és átfogó történelemszemléletre egyaránt szükségünk van. Mai helyzetünkben elsősorban arra van szükségünk, hogy felismerjük és nemzetünk javára fordítsuk legjobb lehetőségeinket felemelkedésünk és hosszú távon fenntartható fejlődésünk számára. Azt is érdemes szem előtt tartani, hogy az életközösség-központú világnézet folyton megújuló, mindent az élet javára fordító, kimeríthetetlen erőforrást ad a magyarság sorsának felemelő irányba fordításához.

A szerző író, csillagász