Veszélyesen meggyengült Nyugat-Európa immunrendszere

Egy állam élete akkor tekinthető normálisnak, azaz egészségesnek, ha képes hatékonyan, gyorsan reagálni minden új fenyegetésre, ismeretlen vírusra.

Az elmúlt hetekben – szinte menetrendszerűen – megérkezett Magyarországra az influenzajárvány. Mondhatjuk, hogy ebben semmi különleges nincs, hiszen a tél végére ez így szokott történni. De ha más szemmel nézünk a betegségre, akkor talán új következtetéseket is le tudunk vonni. Az állam már hónapokkal ezelőtt megrendelte és legyártatta az aktuá­lis kórokozó elleni védőoltást.

A koruk, egészségi állapotuk vagy éppen munkakörük alapján jogosultaknak ingyenesen biztosítja a vakcinát. A közmédián keresztül tájékoztatta erről a lehetőségről az állampolgárokat. Ezentúl tanácsokat is adott a betegség megelőzésére. Az orvosok, kórházak pedig kezelik a mégis megfertőződötteket.

A folyamatot még tovább részletezhetnénk, de a lényeg: az állam teszi a dolgát. Az emberek döntő része igyekszik megfogadni a tanácsokat, régi jól bevált családi praktikákat vetnek be, vitaminokat szednek, kerülik a fertőzésveszélyes helyeket. Tehát a családok is igyekeznek mindent megtenni a betegség elkerülésére. A két törekvés együttesen eredményezi, hogy Magyarország immunrendszere működik. Természetesen ez nemcsak egy járvány megfékezésére recept, hanem az ország működésének egészére is.

Egy állam élete akkor tekinthető normálisnak, azaz egészségesnek, ha képes hatékonyan, gyorsan reagálni minden új fenyegetésre, ismeretlen vírusra. Az Európai Uniót és Nyugat-Európa legtöbb országát az elmúlt két évtized során több veszélyes, alattomos vírus is megtámadta. Ezek a problémák úgy halmozódtak szinte észrevétlenül egymásra, hogy az egyenként még egyszerűen kezelhető bajok napjainkra már kóros működési zavarokat okoznak.

A vasfüggöny leomlása után a Nyugat joggal érezhette azt, hogy megnyerte a hidegháborút. Az egységesülő, bővülő, gazdaságilag virágzó, ötszázmilliós piacú unió reálisan látta magát a világ egyik vezető nagyhatalmának. Vezetői úgy gondolták, ebben az ideális helyzetben már csak olyan gondokat kell megoldani, mint például az állattartás humanizálása, vagy az egyéni és kollektív különleges emberi jogok minden területen történő biztosítása.

Úgy tűnt, hogy gazdasági erejéből adódóan Európa rákényszerítheti a világ elmaradottabbnak tartott részeire az életformánkat. Mindeközben abban a hitben ringatta magát, hogy külső biztonságát fenntarthatja tényleges katonai erő – kétségkívül költségigényes – működtetése helyett az Egyesült Államok haderejére támaszkodva. Ez jó ideig hatékony megoldásnak tűnt, és Amerika érdekeivel is találkozott.

A polkorrekt média és a nyugati politikusok döntő része is folyamatosan azt sulykolta, hogy a XXI. században már senki nem akarja katonailag fenyegetni Európát. A NATO, magyarul az Egyesült Államok elrettentő katonai ereje bőven elég nekünk. Nem akarták észrevenni, hogy ezzel legyengítik Európa immunrendszerét. Hiszen minek költeni „felesleges” dolgokra.

Így történhetett meg, hogy a lázas unió nem akarta megérteni, hogy Oroszország mellett már Törökország katonai potenciálja is egyre meghatározóbbá vált közvetlen szomszédságunkban. Ha pedig az immunrendszer meggyengül, akkor a beteg sokkal könnyebben kapja el a fertőzéseket, amelyek akár végzetessé is válhatnak. Ez a fertőzés az iszlám radikalizmus lassú, de megállíthatatlannak tűnő térnyerése Nyugat-Európában.

Évtizedek óta tart már ez a folyamat, amit nem voltunk képesek vagy elég bátrak diagnosztizálni. Elhitették velünk, hogy a jólétben, békében élő Európa örök időkre szóló hely, szinte szanatórium. Itt kigyógyulnak a politikai, vallási szélsőségtől fertőzöttek, önként mennek tisztítókúrára a szervezett bűnözői csoportok, hamut szórnak a fejükre az ellenérdekelt titkosszolgálatok ügynökei.

Sajnos a 2015-ös migrációs hullámmal együtt a valóság is szembejött az idealizált világunk képével. Bár a liberális média és az európai politikai elit jelentős része nem volt hajlandó ezzel szembenézni. Sőt azt mantrázták, hogy „wir schaffen das”, mi ezt is megoldjuk. A lappangó betegség súlyos kórrá nőtt a szemünk előtt, amelynek tüneteit ma már pontosan meghatározhatjuk. Az unió jogrendszere nem volt képes reagálni az azt tudatosan kijátszani akaró törekvésekre.

A tengeri jog szerint hajótöröttnek tekinthető-e az, aki hajózásra tökéletesen alkalmatlan, irányíthatatlan lélekvesztőn szándékosan hagyja el a parti vizeket? Be kell-e engedni az ellenőrzést tudatosan kijátszókat a földrészünkre? El kell-e fogadni a nyilvánvaló hazugságokat a születési helyről, életkorról, nemi identitásról? Joga van-e orvosnak megvizsgálni a bevándorlót olyan eszközökkel, módszerekkel, mint a saját állampolgárait? Bele lehet-e nézni a migráns telefonjába, laptopjába? Az ő személyiségi jogai előbbre valók-e a befogadók biztonsági érdekeinél? A migráns elhelyezhető-e zárt táborban az ellenőrzés idejére? A kitoloncolásra várót gyorsított eljárással ki lehet-e utasítani? Az antiszemita támadások elkövetőit, nők, gyerekek elleni erőszakos bűnözőket, iszlamista terroristákat meg lehet-e fosztani az állampolgárságuktól? Az integrációt, a többségi társadalom értékeit elutasítókat meg kell-e tűrni a befogadó országban?

Ezekre a kérdésekre könnyűnek tűnik a válasz. Akkor, ha a feleletet egy egészséges értékrendű, nem fertőzött közegben keressük. Ám egy meggyengült immunrendszerű Nyugat-Euró­pa ma ennél egyszerűbb problémákra sem találja a megoldást. Európa beteg. Talán májusban ki fog derülni, hogy milyen súlyos a baj. Az uniós választásra úgy kell tekintenünk, mint a legutolsó lehetőségre. Ha képes az öreg földrész visszafordulni erről az útról, akkor még reménykedhetünk a gyógyulásában. De ez a folyamat akkor is lassú, nehéz és sokszor fájdalmas beavatkozásokat igénylő folyamat lesz. Mert ha nem…

A szerző titkosszolgálati szakértő