Ennek az iskolapéldája az az emléktábla, amelyet Kátai-Németh Vilmos családügyi miniszter helyezett el a minap a Rogán Antal vezette egykori Miniszterelnöki Kabinetiroda budai, Dísz téri épületén. Ez áll rajta: „Korábban ebből az épületből irányították az Orbán-kormány gyűlöletpropagandáját. Ma már a társadalmi összefogást és az emberi méltóságot szolgálja.” Ebből a megfogalmazásból több mindent ki lehet olvasni, de azt bizonyosan nem, hogy az új kormánynak erőssége lenne az árnyalt gondolkodás, illetve mentes lenne a sematikus, propagandisztikus megközelítéstől. Ellenben a felirat olyan szinten megbélyegző, mintha legalábbis embereket kínoztak volna az egykori kabinetirodán. Ellenpéldának okáért lakóhelyünk közelében, Józsefvárosban emléktábla hívja fel a figyelmet arra, hogy 1944 októberében otthona előtt halt mártírhalált Koltói Anna, a Vasas Nőmozgalom vezetője. De ha az új, tiszás szemlélet alapján készült volna a tábla, akkor valami ilyen kiegészítés szerepelne rajta: „… ma viszont a működő és emberséges Magyarország kormánya biztosítja, hogy e bérház lakói háborítatlanul éljék dolgos életüket.”

Vegyük észre, hogy a tiszás kormány a szemünk előtt írja át közelmúltunk történelmét – ha hagyjuk ellenvetés nélkül. Mégpedig gyors ütemben teszi, mert ahogy a balatoni halsütő is tisztában van azzal, augusztus végéig tart a szezon, Magyar Péterék pedig azzal, hogy a Tisza népszerűsége sem tart örökké, előbb-utóbb csalódni fog bennük a támogatóik egy – csak az a kérdés, mekkora – része. Addig ütik tehát a vasat, amíg meleg, avagy a szöget a Dísz térihez hasonló átnevezőtáblákba. Most kell cezúrát vonniuk, most kell az „átkost” megteremteniük, most kell lehatárolniuk – akárcsak egy amerikai filmben – a „jó emberek” uralmát a „rossz emberekétől”. Nem fogunk csodálkozni, ha a közmédia hírműsorainak újraindítását, amelyben természetesen immár „független, jó emberek” fognak független-objektív híreket szolgáltatni, olyan csinnadrattával harangozzák be – hol másutt, mint a Facebookon, amelyet mindenki olvas és néz –, hogy azok is lelkesen üdvözlik majd, akik azelőtt sem néztek meg egyetlen M1-műsort, és ezután sem fognak. Mindebben segítségükre van, hogy az ellentábor – noha ad életjeleket, mint a Stop, önkény! tüntetésen – fásult, csalódott az áprilisi választási eredmény miatt, önvizsgálatot tart, tagjai egymásra mutogatnak, és a felbomlás egyes jeleit is meg lehetett figyelni.

Nem lesz ez mindig így. A „nagy rendszerváltás” szemfényvesztés azzal együtt, hogy a Tisza által szükségesnek tartott változások levezényléséhez kétségkívül praktikus jogi és politikai eszköz a kétharmados parlamenti többség, amelyet a magyar választási törvény egyszerű választási többség birtokában is biztosít a győztesnek ugyanúgy, ahogy korábban a Fidesz javára is tette. Az 1989–90-es rendszerváltáskor, amely az ország berendezkedésének a mostaninál sokkal gyökeresebb átalakítását jelentette, a választók mintegy 85 százaléka szavazott valamely rendszerváltó pártra (és a többiek jelentős része is elfogadta utóbb az új feltételrendszert). Most áprilisban a Tisza Pártra 53 százalék voksolt, tehát 47 nem, figyelmen kívül hagyva most a nem szavazókat. Nyilvánvaló, hogy Magyarországon nem 3,4 millióan élünk.

Az elmúlt tizenhat év lebontásának örve alatt az elmúlt harminchatnak a felrúgását is megkezdték. Ennek a legfontosabb megnyilvánulása Sulyok Tamásnak az elnöki hivatalból való elmozdítása. Nem lenne világos, hogy miért ne tudná kivárni egy kényelmes, kétharmados többség a köztársasági elnök mandátumát a lejártát, hacsak azért nem, hogy az átkos helyett mihamarabb felépítse a „működő és emberséges Magyarország” mítoszát, amelyet – ilyen tempóban – hamarosan a történelemérettségin vagy az állampolgári ismeretek keretében láthatunk viszont. (Egyébként ha valaki orwelli csengésűnek találta a Szuverenitásvédelmi Hivatal nevét, az mit szóljon a Működő és Emberséges Magyarország Intézethez?)

Magyar Péter legijesztőbb megnyilvánulásai közé tartozik, amikor az 1989–90-es rendszerváltás lebonyolításának körülményeit becsmérli. Itt nem a rendszerváltáskor táplált egyes reményeinkről – mint kiderült, illúzióinkról – van szó, hanem arról, hogy egy év leforgása alatt békésen, a mostani közélettől elté­rően gyűlöletmentesen, tárgyalásos úton sikerült olyan közjogi pályára állnunk, amelyet a legtöbben elfogadtunk. De Magyar Péter mintha azt hinné, vele kezdődik a magyar demokrácia története. Felfedezi a „népakaratot” – ám mint kiderül, a neki a Facebookon beírogatókat érti alatta. Lehet, hogy nem emlékszik rá, mert kisgyerekként éppen a szőnyegen játszott, de 1989 novemberében például népszavazáson nyilváníthattunk véleményt a köztársasági elnök megválasztásának idejéről. Ha hagyjuk, nemcsak az elmúlt tizenhat évet, de egész modern történelmünket átírja – nélkülünk és a rovásunkra.