– Három dolgot hagytunk örökül Indiában: a demokráciát, az angol nyelvet és a krikettet – mondta vagy húsz éve egy angol professzor, majd elégedetten dőlt hátra, nagyot szippantva szivarjából.
Azt elfelejtette hozzátenni, hogy az indiai szubkontinens felosztásának ára a második világháború után több mint egymillió halott és tizenötmillió menekült volt, miközben százezrek haltak bele az erőltetett menetbe, és tízezreket erőszakoltak meg útközben, ha másért nem, a miheztartás végett. Ez volt a történelem egyik legnagyobb migrációs válsága, legfeljebb a kifejezés nem volt elterjedt, mint ma Európában.
A dél-ázsiai felosztás torzszülöttje a három részre szabdalt Kasmír: India és Pakisztán háromszor háborúzott már a világ legmilitarizáltabb övezetéért.
Akinek az említett milliós nagyságrend smafu, léphet egy grádicsot felfelé: Indiában és Pakisztánban összesen másfél milliárdan élnek, a hozzájuk képest kis kasmíri tulajnak számító Kínával együtt már csaknem hárommilliárd ember olyan ország lakója, amely közvetlenül érintett a most kiújult konfliktusban.
Mindhárom fővárosban atomgomb van a vezetők keze ügyében: Peking régi nukleáris hatalom, Újdelhi és Iszlámábád pedig húsz évvel ezelőtt gondoskodott róla, hogy – természetesen egymás ellenében – legyen ilyen képessége.
Ettől lett egy (szerencsére nem nukleáris) csapásra világpolitika a csak első blikkre helyinek tűnő háborúból, amelynek során a két ország egymás harci gépeit lőtte le.
A szunnyadó konfliktus olyan, mint az alvóügynök: sohasem lehet tudni, mitől és mennyi időre ébred fel. Sok mindent víz alá lehet nyomni, de a történelmet csak átmeneti időre. Ami a Balkánnak Koszovó, az Dél-Ázsiának Kasmír – a fő feszültségforrás. Két hete egy öngyilkos merénylet negyven indiai tartalékos rendőr életét követelte, ezúttal erre csörrent meg a vekker.
Nem riogatás, hanem tény: ha egy félkegyelmű trónörökös lelövéséből egy egész világháború robbanhatott ki, akkor indiai és pakisztáni harci gépek lelövésére is rezonál a nemzetközi politika.
