A semmiből azt leszűrhettük, hogy ha lesz újabb Trump–Kim-találkozó, arra a lapok fél oldalt fognak szánni a nyolcadik oldal alsó részén, esetleg képpel, mert hiába a nagy felhajtás, ez a páros nem fogja megváltani a világot, nem fog áttörést elérni. Szingapúr volt a reményteljes kezdet, Hanoi pedig a reálpolitika.
Ők ketten viszont mégis egymásra találtak, se Kim Dzsong Un, se Donald Trump nem tudott volna tündökölni a másik nélkül, még ha ez a tündöklés nem is jelentett mást, mint két korábban elképzelhetetlen találkozót. De azt is fel kell ismerni, hogy mindenféle áttörés esetén se lenne már olyan óriási súlya ennek a viszonynak, mint tíz évvel ezelőtt.
Észak-Koreát elérik azok a technológiai fejlesztések, amelyeket ők meg akarnak szerezni. Kína és Japán is odafigyel, mi történik a közvetlen közelükben, Dél-Koreának pedig létkérdés, hogy Phenjan min töri a fejét.
A Rodong Sinmun mai számában minden bizonnyal leírják majd, hogy Kim elvtárs móresre tanította az egész világot, főleg az amerikai elnököt, s abban talán igazuk is lesz, hogy a fiatal vezetőt gyakorlatilag kanonizálta Trump: tárgyalópartnerként kezeli, nem ellenségként.
Két atomhatalomról van szó, a világ legnagyobbjáról és egy másikról, amely megfeszített munkával összekalapált egy saját atombombát. Míg Hanoiban a két vezető semmit se tett, két másik atomhatalom, India és Pakisztán nem messzire Vietnamtól a háború küszöbére sodródott.
Talán meglepő lehet, de jelenleg inkább az a nagyfiúk iszonyú veszélyes játéka. Hanoi semmi.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!