A semmi művészete

Bebizonyosodott, hogy a diplomácia mégsem olyan egyszerű, mint azt elképzeli az átlagember, nem elég hozzá annyi, hogy két vezető leül, és reményét fejezi ki a sikeres végkifejletben.

Hanoi, 2019. február 28. Kim Dzsong Un észak-koreai vezetõ (b) és Donald Trump amerikai elnök sétál a hanoi Metropole szálloda kertjében 2019. február 28-án, kétnapos csúcstalálkozójuk második napján. Trump kijelentette, hogy nem jutott megállapodásra az észak-koreai vezetõvel sem a nukleáris leszerelésrõl, sem a Phenjan elleni szankciók kérdésérõl. Balról Mike Pompeo amerikai külügyminiszter. MTI/AP/Evan Vucci Fotó: Evan Vucci

A DPA német hírügynökség gyorshírben adta ki, hogy az észak-koreai tárgyalódelegáció visszatért a szállodába az amerikaiakkal való egyeztetésről. A semmiféle hírértékkel nem bíró esemény az illendőnél sokkal krémesebbre habosítása azt mutatja, többre vártak a németek, ahogy a britek, a franciák, az amerikaiak vagy a koreaiak is.

Bebizonyosodott, hogy a diplomácia mégsem olyan egyszerű, mint azt elképzeli az átlagember, nem elég hozzá annyi, hogy két vezető leül, és reményét fejezi ki a sikeres végkifejletben.

Még a személyes jó viszony se ér semmit, ha a dossziékban rejlő dokumentumok mást mondanak. Ideje felismerni, hogy Észak-Korea nem egy elmebeteg diktátor vezette szörnyállam, hanem komoly ütőkártyákkal rendelkező, dörzsölt vezetői csapat irányította világpolitikai tényező. Amit tudunk róla, az jórészt propaganda, és mint ilyen, sose tudhatjuk, mi az igaz és mi a stratégiai okokból hozzáköltött hazugság.

Phenjan számára persze sokat segít, ha a nagyvilág bolondnak hiszi az egész országot, hiszen a harsány röhögés közepette megtalál minden kiskaput, törvényest és törvénytelent egyaránt, majd hirtelen előhúz egy hidrogénbombát a silóból. Vagy kihozza a legújabb saját fejlesztésű okostelefonját, a Pyongyang 2423-ast, amely az internetre nem csatlakozik, de ahhoz a hálózathoz igen, amelyet Észak-Korea fejleszt saját magának.

A körbemosolygott Kim Dzsong Un pedig ezeket tudva ül le Vietnamban, az amerikaiak vereségének ikonikus helyszínén tárgyalni a semmiről. Majd feláll, amikor amerikai partnere is feláll, s mindketten otthagyják Hanoit.

Egyáltalán nem biztos, hogy a tegnapi tárgyalás nem csak arról szólt már a kezdetektől fogva, hogy Kim és Donald Trump is megmutassa saját népének, milyen szilárdan kézben tartja a nagyvilág eseményeit. Egyikük se csalatkozott, nem kellett kínos helyzetben magyarázkodniuk, az eredménytelenség csak a hírügynökségek többre váró munkatársainak jelent néhány óra szabadidőt, a tárgyalódelegációk könnyen megfelelő formába tudják önteni a semmit, amelyet aztán fogyaszthat a hírekre éhes közönség.

A semmiből azt leszűrhettük, hogy ha lesz újabb Trump–Kim-találkozó, arra a lapok fél oldalt fognak szánni a nyolcadik oldal alsó részén, esetleg képpel, mert hiába a nagy felhajtás, ez a páros nem fogja megváltani a világot, nem fog áttörést elérni. Szingapúr volt a reményteljes kezdet, Hanoi pedig a reálpolitika.

Ők ketten viszont mégis egymásra találtak, se Kim Dzsong Un, se Donald Trump nem tudott volna tündökölni a másik nélkül, még ha ez a tündöklés nem is jelentett mást, mint két korábban elképzelhetetlen találkozót. De azt is fel kell ismerni, hogy mindenféle áttörés esetén se lenne már olyan óriási súlya ennek a viszonynak, mint tíz évvel ezelőtt.

Észak-Ko­reát elérik azok a technológiai fejlesztések, amelyeket ők meg akarnak szerezni. Kína és Japán is odafigyel, mi történik a közvetlen közelükben, Dél-Koreának pedig létkérdés, hogy Phenjan min töri a fejét.

A Rodong Sinmun mai számában minden bizonnyal leírják majd, hogy Kim elvtárs móresre tanította az egész világot, főleg az amerikai elnököt, s abban talán igazuk is lesz, hogy a fiatal vezetőt gyakorlatilag kanonizálta Trump: tárgyalópartnerként kezeli, nem ellenségként.

Két atomhatalomról van szó, a világ legnagyobbjáról és egy másikról, amely megfeszített munkával összekalapált egy saját atombombát. Míg Hanoiban a két vezető semmit se tett, két másik atomhatalom, India és Pakisztán nem messzire Vietnamtól a háború küszöbére sodródott.

Talán meglepő lehet, de jelenleg inkább az a nagyfiúk iszonyú veszélyes játéka. Hanoi semmi.