időjárás 3°C Marcella 2023. január 31.
logo

Regionális világvégék

Ballai Attila
2019.07.10. 06:00
Regionális világvégék

A dél-alföldi kisvárosban holland turistával beszélgetek. Legalábbis annak nézem, meg is tudom, hogy Groningenből érkezett, de amint arról érdeklődöm, meddig marad nálunk, rávágja: amíg él. Majd azzal folytatja, előbb jött el otthonról, mint a többiek, akik akkor fognak csak megindulni, amikor átszakad a gát, de nekik már nem lesz hova menniük. Kirívóan borús vagy ritka realista jövőkép? A kettő akár egymásba is mosódhat annál, aki a tengertől elhódított területen él, amelyet anyanyelvén is mélyföldnek neveznek. Ráadásul történik mindez a harmadik évezredben, amikor az ember már nemcsak elszenvedője, hanem alakítója is a természeti katasztrófáknak. Sőt, olykor mintha nem is visszafordítani, megállítani, lassítani, hanem egyenesen gyorsítani, stimulálni akarná a vészterhes változásokat.

Ezért sem árt tisztázni bizonyos alapfogalmakat. A klímaváltozás és a globális felmelegedés nem ugyanaz; előbbit tőlünk és rajtunk kívül álló, külső hatások évezredek vagy hosszabb, utóbbit mi, környezetrongálók évszázadok vagy rövidebb periódus alatt idézzük elő. Ha a Nap fénye és melege csökken, ha a Föld keringési pályája radikálisan módosul, nincs mit tennünk; legfeljebb a sci-fikben, amelyekben néhány találékony, természetesen amerikai illetőségű és lehetőleg minél több népcsoportot képviselő hérosz megmenti a világot.

Az általunk magunkra – és főleg utódainkra – vont bajok megoldása, kezelése ellenben nem igényelne galaktikus léptékű hőstetteket, keretnek megtenné a Föld és az azon belüli tervszerű, általános együttműködés is. A fosszilis energia túlzott használatából származó szén-dioxid-kibocsátás, az erdőirtás, az ózonréteg már-már szisztematikus vékonyítása így is kordában tartható lenne. Csakhogy, ha kevésbé apokaliptikus módon is, de nagyjából ugyanaz a gond, mint a Nap halála vagy az űrből felénk száguldó, hegységnyi méretű meteorit esetében: a veszélyforrás mögött sokkal nagyobb az erő, mint amennyi annak elhárítására összpontosul.

Részünk és felelősségünk ebből annyi – és ez sem csekély –, hogy elvétve sarkallnak minket napi és helyi cselekvésre hosszú távú és globális kihívások. Elcsodálkozunk azon, hogy a tengerszint feletti egy méter átlagmagasságú Maldív-szigetek egyharmada húsz év múlva gyakorlatilag menthetetlenül víz alá kerül. Érdeklődve, de inkább kissé hitetlenkedve, mint megriadva olvassuk, hogy a világtenger egyméteres emelkedése elsüllyesztené Velencét és Ravennát, ötméteres szintkülönbség pedig Amszterdamot, Lisszabont, Marseille-t és Hamburgot is. Ha a hétvégén szélcsendes, napos idő várható a Balatonnál, akkor mindez még elviselhető. Sőt a prognosztizált felmelegedésnek lehetnek – regionálisan – kifejezett nyertesei is Amerika és Európa északi részén, Oroszország keleti területei pedig – amint mai cikkünkből is kiderül – a száműzetések egykori vigasztalan és végeláthatatlan jégmezőiből zöldellő éléskamrává változhatnak.

A hétköznapi halandót térben és időben a maga mikrovilága foglalkoztatja. Sajnos jobbára a nem hétköznapit is. Miközben sokszor és okkal kárhoztatjuk a széthúzó Európát, érdemes rögzíteni, hogy az észak–dél hossztengelyű földrészeken, éppen az eltérő klíma, állat- és növényvilág, azaz életfeltételek miatt semmiféle kontinentális tudat nincs. Mit érdekli az alaszkai jégkunyhó lakóját, hogy mi újság a karibi szigetvilágban vagy az Andok fennsíkjain, amazok népe pedig talán azt sem sejti, hol a Tűzföld.

Bevallom, újdonsült holland „honfitársunkkal” beszélgetve kapásból én is magunkra gondoltam. Ezért hálával idéztem fel elődeink emlékét, akik megtalálták, meghódították és mindmáig megtartották, megőrizték nekünk a Kárpát-medencét.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.