A dél-alföldi kisvárosban holland turistával beszélgetek. Legalábbis annak nézem, meg is tudom, hogy Groningenből érkezett, de amint arról érdeklődöm, meddig marad nálunk, rávágja: amíg él. Majd azzal folytatja, előbb jött el otthonról, mint a többiek, akik akkor fognak csak megindulni, amikor átszakad a gát, de nekik már nem lesz hova menniük. Kirívóan borús vagy ritka realista jövőkép? A kettő akár egymásba is mosódhat annál, aki a tengertől elhódított területen él, amelyet anyanyelvén is mélyföldnek neveznek. Ráadásul történik mindez a harmadik évezredben, amikor az ember már nemcsak elszenvedője, hanem alakítója is a természeti katasztrófáknak. Sőt, olykor mintha nem is visszafordítani, megállítani, lassítani, hanem egyenesen gyorsítani, stimulálni akarná a vészterhes változásokat.
Ezért sem árt tisztázni bizonyos alapfogalmakat. A klímaváltozás és a globális felmelegedés nem ugyanaz; előbbit tőlünk és rajtunk kívül álló, külső hatások évezredek vagy hosszabb, utóbbit mi, környezetrongálók évszázadok vagy rövidebb periódus alatt idézzük elő. Ha a Nap fénye és melege csökken, ha a Föld keringési pályája radikálisan módosul, nincs mit tennünk; legfeljebb a sci-fikben, amelyekben néhány találékony, természetesen amerikai illetőségű és lehetőleg minél több népcsoportot képviselő hérosz megmenti a világot.
Az általunk magunkra – és főleg utódainkra – vont bajok megoldása, kezelése ellenben nem igényelne galaktikus léptékű hőstetteket, keretnek megtenné a Föld és az azon belüli tervszerű, általános együttműködés is. A fosszilis energia túlzott használatából származó szén-dioxid-kibocsátás, az erdőirtás, az ózonréteg már-már szisztematikus vékonyítása így is kordában tartható lenne. Csakhogy, ha kevésbé apokaliptikus módon is, de nagyjából ugyanaz a gond, mint a Nap halála vagy az űrből felénk száguldó, hegységnyi méretű meteorit esetében: a veszélyforrás mögött sokkal nagyobb az erő, mint amennyi annak elhárítására összpontosul.
Részünk és felelősségünk ebből annyi – és ez sem csekély –, hogy elvétve sarkallnak minket napi és helyi cselekvésre hosszú távú és globális kihívások. Elcsodálkozunk azon, hogy a tengerszint feletti egy méter átlagmagasságú Maldív-szigetek egyharmada húsz év múlva gyakorlatilag menthetetlenül víz alá kerül. Érdeklődve, de inkább kissé hitetlenkedve, mint megriadva olvassuk, hogy a világtenger egyméteres emelkedése elsüllyesztené Velencét és Ravennát, ötméteres szintkülönbség pedig Amszterdamot, Lisszabont, Marseille-t és Hamburgot is. Ha a hétvégén szélcsendes, napos idő várható a Balatonnál, akkor mindez még elviselhető. Sőt a prognosztizált felmelegedésnek lehetnek – regionálisan – kifejezett nyertesei is Amerika és Európa északi részén, Oroszország keleti területei pedig – amint mai cikkünkből is kiderül – a száműzetések egykori vigasztalan és végeláthatatlan jégmezőiből zöldellő éléskamrává változhatnak.
