Tajvan női csapata 3:2-re legyőzte Hongkongot a svédországi asztalitenisz-vb negyeddöntőjében, de ami a pingpongban elképzelhető, annak nincs helye a világpolitikában: a Kínai Népköztársaság, valamint a globális közvélemény jó része szerint sem Tajvan, sem pedig Hongkong nem önálló ország. Hanem – így vagy úgy – Kína. De lássuk be: azért mégsem igazán olyan, mint a népi Kína.
Ez talán a kulcseleme annak a tüntetéssorozatnak, amely immár hónapok óta tart Hongkongban, ezen a különleges közigazgatási területen, ahol angolul beszélhet és helyi dollárral fizethet a távolról érkezett utazó.
A ribillió közvetlen kiváltó oka egy kiadatási törvény, amelyet Hongkongban sokan úgy értelmeznek, Peking azt politikai menekültekkel szemben használhatja fel. A kormányzó folyamatosan a tarkóján érezheti a csaknem másfél milliárdos Kína óvó leheletét. Meghátrált, de annyira azért nem, hogy visszavonja a törvényt vagy lemondjon.
A tüntetéshullám már nem egy jogszabályról, hanem arról szól: milyen feltételek között akarnak élni a felhőkarcolókkal teletűzdelt városállamban azok a jobbára fekete pólós és szemüveges fiatalok, akiket hétről hétre az utcára vonulni látunk? Demokráciát és szabadságjogokat követelnek, csakúgy, mint az évekkel ezelőtt már látott demonstrációkon, amelyeknek más volt ugyan az apropójuk, a végcéljuk azonban ugyanaz. Hongkong másfél évszázadon keresztül élt brit uralom alatt, a lakói hozzászoktak a királyi jogrendhez és szabadságjogokhoz.
A hongkongi alaptörvény már évtizedekkel ezelőtt félelmeket váltott ki a helybéliekből: hogyan fognak vajon élni, mitől kell tartaniuk, ha bekebelezi őket a világ legnagyobb kommunista rendszere, amely 1989-ben a pekingi Tienanmen téren vérbe fojtotta a diákmegmozdulást?
Akinek volt alkalma sétálni a kanadai Vancouverben, láthatta, hogy a város lakosságának legalább az egyharmada kínai, főleg hongkongi család sarja, amely tartott az azt követő világtól, hogy 1997-ben vette a kalapját Chris Patten, az utolsó brit kormányzó. Ezért meg sem állt az óceán túlpartjáig.