A nagy sztori

A ribillió közvetlen kiváltó oka egy kiadatási törvény, amelyet Hongkongban sokan úgy értelmeznek, Peking azt politikai menekültekkel szemben használhatja fel.

Hongkong, 2019. augusztus 4. Könnygázgránátot lõnek rohamrendõrök a tüntetõkre Hongkongban 2019. augusztus 4-én. A demokráciapártiak a kínai állam növekvõ befolyása ellen tiltakozva és a rendõrség elleni panaszok független kivizsgálását követelve tüntetnek. MTI/EPA/Jerome Favre Fotó: Jerome Favre

Tajvan női csapata 3:2-re legyőzte Hongkongot a svédországi asztalitenisz-vb negyeddöntőjében, de ami a pingpongban elképzelhető, annak nincs helye a világpolitikában: a Kínai Népköztársaság, valamint a globális közvélemény jó része szerint sem Tajvan, sem pedig Hongkong nem önálló ország. Hanem – így vagy úgy – Kína. De lássuk be: azért mégsem igazán olyan, mint a népi Kína.

Ez talán a kulcseleme annak a tüntetéssorozatnak, amely immár hónapok óta tart Hongkongban, ezen a különleges közigazgatási területen, ahol angolul beszélhet és helyi dollárral fizethet a távolról érkezett utazó.

A ribillió közvetlen kiváltó oka egy kiadatási törvény, amelyet Hongkongban sokan úgy értelmeznek, Peking azt politikai menekültekkel szemben használhatja fel. A kormányzó folyamatosan a tarkóján érezheti a csaknem másfél milliárdos Kína óvó leheletét. Meghátrált, de annyira azért nem, hogy visszavonja a törvényt vagy lemondjon.

A tüntetéshullám már nem egy jogszabályról, hanem arról szól: milyen feltételek között akarnak élni a felhőkarcolókkal teletűzdelt városállamban azok a jobbára fekete pólós és szemüveges fiatalok, akiket hétről hétre az utcára vonulni látunk? Demokráciát és szabadságjogokat követelnek, csakúgy, mint az évekkel ezelőtt már látott demonstrációkon, amelyeknek más volt ugyan az apropójuk, a végcéljuk azonban ugyanaz. Hongkong másfél évszázadon keresztül élt brit uralom alatt, a lakói hozzászoktak a királyi jogrendhez és szabadságjogokhoz.

A hongkongi alaptörvény már évtizedekkel ezelőtt félelmeket váltott ki a helybéliekből: hogyan fognak vajon élni, mitől kell tartaniuk, ha bekebelezi őket a világ legnagyobb kommunista rendszere, amely 1989-ben a pekingi Tie­nanmen téren vérbe fojtotta a diákmegmozdulást?

Akinek volt alkalma sétálni a kanadai Vancouverben, láthatta, hogy a város lakosságának legalább az egyharmada kínai, főleg hongkongi család sarja, amely tartott az azt követő világtól, hogy 1997-ben vette a kalapját Chris Patten, az utolsó brit kormányzó. Ezért meg sem állt az óceán túlpartjáig.

Hongkong most egy 50 évesre tervezett átmeneti időszak 23. esztendejében jár. Kína 2047-ig vállalt garanciát a jelen helyzetre, akármit is jelentsen ez a gyakorlatban. Nincs ám az olyan messze. A fiatalok egy része úgy érzi, a jövőjéért indul harcba. De látni kell, tüntetéshullám és általános sztrájkra való felhívás ide vagy oda, ha ezrek vagy tízezrek mennek az utcára, az még ugyanúgy nem jelent kritikus tömeget a hét és fél milliós Hongkongban, ahogyan az oroszországi megmozdulások is a politikai tűréshatáron belülre esnek.

Magyarra fordítva: nem mindegy, hogy Tordai Bence és Hadházy Ákos helyi alteregói omlanak a biztonsági őrök karjaiba vagy mértékadó társadalmi rétegek kényszerítenek ki érdemi politikai változásokat. Hongkong most a kettő között áll valahol.

A világpolitika szemléletére alapvetően két iskola jött létre az erre szakosodott tanszékeken. A realisták most azt nézik, meddig mennek el a hongkongi megmozdulások, milyen változásokat indukálhatnak – értsd: magán Hongkongon belül. De az idealisták a nagy sztorit lesik.

A nagy sztori az lenne, ha Hongkong a kínai demokrácia laboratóriumává válna, a csaknem másfél milliárdos népköztársaságban is nyugatias követeléseket váltana ki, és arra kényszerítené Pekinget, hogy engedjen ezeknek.

Ám nagyon nem mindegy, hogy valaki Mao-zubbonyos kommisszárok, avagy rizsporos angol parókás bírák jogszemléletének az ­emlőin nevelkedett-e. Ma a népi Kína jelentős része a stabilitást és a növekedést a politikai aggályok elé helyezi. Ezért a nagy sztori – érdeklődés híján – egyelőre várat magára.