Európai – mindannyian szeretjük ezt a szót, van egyfajta görögös csengése, miközben a nemzeti az ország cinikusabb felének csak a dohánybolt, ahol megveheti a blázt. Cukormáznak is kiváló szó az európai. Merkel a CDU egyik választási győzelme után kicsavarja párttársa kezéből a nemzeti trikolórt és elrakatja a színpadról. Uniós címkét ragaszt a német migránspolitikára, ahogyan Macron pedig európai masnival pántlikázza a francia külgazdasági érdekeket. Ami szabad Jupiternek, nem az a kisökörnek: a kisebb országokat – így hazánkat – szokás támadni a kínai vagy közép-ázsiai üzletek miatt. A magyar külügyminiszter a héten német kollégája jelenlétében magyarázkodhatott amiatt, hogy hadiipari együttműködésünk van a szíriai kalandba keveredett, de továbbra is NATO-tag Törökországgal, amelynek hadserege óriási német arzenált használ. Az észak-atlanti szerződés egyébként kimondja, demokráciák kötötték, s eleddig egyetlen más tagállam sem mondta fel Ankarával.
A külgazdasági érdekek nem mindig esnek egybe a politikai értékekkel – ezt tudomásul kell venni. Attól, hogy – a magyar érdekeket a zászlajára tűzve – hazánk is megvetette a lábát Kínában vagy akármely piacon, jottányit sem ad fel nyugati elkötelezettségéből. Macron sem – csak éppen elő lehet ezt adni képmutatóan meg álszenteskedés nélkül is. „Valaki mondta / Hogy még mindig szeretsz…” – hallotta a saját slágerét Carla Bruni az államfői banketten, majd elnyelte a dallamot a pekingi éj.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!