Egy demokráciában van kampányidőszak, amikor mindenki ígér, hogy megválasztása esetén mit tenne, meg vannak azok a dolgos hétköznapok, amelyek során bebizonyosodik, megvalósítható-e a terv vagy sem. A rendszerben vannak bizonyos módszerek, amelyek korlátozzák az aktuális vezető esetleges túlhatalmát, szükséges esetben pedig ezeket a mechanizmusokat működésbe hozzák, s valami módon rendeződnek az erőviszonyok, akár személyi áldozatokkal is. Ha viszont a mechanizmus működtetése csak az ígéretek közé tartozik, az súlyos bűn.
Az Egyesült Államok hatalomgyakorlási rendszere annyira ódivatú, hogy történészek elemezhetik, milyen módon irányították a kolóniát a XVIII. század vége felé, de mivel működik, kisebb korrekciókkal még ma is az eredeti felállás van érvényben. George Washingtonnak akkoriban a nagy dilemmája az volt, királlyá koronáztassa-e magát, de erkölcsileg nem tartotta megfelelőnek, így lett elnök széles körű, gyakorlatilag uralkodói hatalommal, de elszámoltathatóan.
Ezzel szembesül kései utódja, Donald Trump, akit elnökké választása óta támad a sajtó azon része, amely ellenérdekelt az ő sikereiben. Ha megfelelő lapokat olvasunk, olybá tűnik, hogy Amerika egyenesen halad a pusztulás felé Trump vezetése alatt, diktatúra van, az emberek nyomorognak és várják vissza Barack Obamát.
A sajtóhisztéria negyedik éve folyik, miközben az Egyesült Államok voltaképp meglehetősen jól muzsikál, a felmérések pedig azt mutatják, Trump semmivel se népszerűtlenebb, mint ilyenkor szokás egy választás előtt álló elnöknek.
Merthogy választás jön 2020-ban, amelyen Trump a tervei szerint el is indul, s ha nem csalnak a közvélemény-kutatások, meg is nyerheti azt. A demokrata oldalon viszont megy a helyezkedés, hiszen nekik kihívót, ráadásul erős kihívót kell előhozniuk, s az amerikai pártok nem olyanok, mint Európában, nincs fegyelem, nincs központi irányítás, még pártérdek sincs, csak elvi közösség. A republikánus menet által szállított hordszékben Trump fog ülni, a demokraták trónja egyelőre üres.
