Gazdálkodj okosan!

A balliberális politikusok egyik kedvenc mondata, miszerint az állam rossz gazda. Nem az állam a rossz gazda, hanem azok a politikusok, akiket 2010-ben sikerült az ellenzék padsoraiba küldeni.

Fotó: Bruzák Noémi Forrás: MTI

Biztosan sokan emlékeznek még a balliberális politikusok egyik kedvenc mondatára, miszerint az állam rossz gazda. Ezt az állítást mintegy mottóként szem előtt tartva privatizáltak közel kétszáz társaságot az állami vagyonból a 2002 és 2010 között regnáló szocialista és szabad demokrata kormányok. Nem tettek mást, mint amit Horn Gyula miniszterelnöksége idején is csináltak. A Horn-kormány az időszaka alatt ugyanis az akkori állami vagyon 65 százalékát értékesítették. A padlássöprés 2002 után folytatódott, ám nyolc év alatt hiába folyt be a költségvetésbe csaknem nyolcszázmilliárd forint, az államháztartás hiányát soha nem sikerült a kívánt szintre csökkenteni. Sőt voltak olyan évek, amikor iszonyatosan nagy lyukak tátongtak a büdzsében. Ez nyilván akkor is így lett volna, ha eladták volna a Volán-társaságokat vagy éppen az aranytojást tojó Szerencsejáték Zrt.-t, ahogy mindezt az SZDSZ szerette volna.

Az sem mellékes, hogy végül min adtak túl a kedves elvtársak. Szinte mindenen, és az sem számított, ha valami nemzetstratégiai szempontból is kiemelt jelentőségű. Így jutottak magánkézbe vagy éppen valamelyik külföldi állam tulajdonába az energetikai cégek, a pénzintézetek, a repülőtér és az eredményesen működő vasúti teherszállítással foglalkozó társaság. A legnagyobb nyugati befektetők lényegében felosztották maguk között a magyar energiapiacot, és úgy csaphattak le a közműcégekre, hogy még a nyereséget is garantálták nekik. A szocialisták szociális érzékenysége már akkor is csak szavakban létezett, a lakosság meg kénytelen volt tudomásul venni, hogy a január az energia árának emelését is magával hozza. Mondhatni automatikusan.

Mindennek 2010 után vetett véget a második alkalommal megalakuló Orbán-kormány. Azóta 52 százalékkal, azaz mintegy hatezermilliárd forinttal nőtt az állami vagyon nyilvántartási értéke, amely most már megközelíti a 18 ezermilliárd forintot. Ennek köszönhető, hogy létrejöhetett a nemzeti közműszolgáltatás, az állam tulajdonos lett nemzetgazdaságilag fontos vállalatokban (a többi között a Molban) és ötven százalékban magyar kézbe került a bankrendszer. Az sem lebecsülendő, hogy a vállalkozások és ingatlanok megvásárlása mellett műtárgyakkal is gyarapodott a vagyon. Ez utóbbi körbe tartozik az ókori római eredetű, felbecsülhetetlen értékű Seuso-kincs.

Miért éri meg ez az adófizetőknek? A többi között azért, mert ha a stratégiai fontosságú cégek részben vagy egészben a magyar állam tulajdonában vannak, akkor az ország sem kiszolgáltatott a külföldi tulajdonosok kénye-kedvének. Így a lakosság sem. Jó példa erre a rezsicsökkentés. De nem lehet mindent pusztán aszerint mérlegre tenni, hogy mennyi pénzt hoz a konyhára. Egyszerűen nemzeti érdek, hogy bizonyos szolgáltatások hazai kézben legyenek: például az ellátásbiztonság megteremtésében és fenntartásában fontos szerep hárul a föld alatti gáztárolókra, amelyek bérbeadása egyébként további bevételt hoz az államkasszába. Természetesen az eredményes gazdálkodás minden esetben megkerülhetetlen elvárás, de míg egy magáncég egyáltalán nem foglalkozik nemzeti szempontokkal, a magyar családok érdekeivel, addig az állam igen. Legalábbis akkor, ha egy kormány komolyan veszi azt, amiért a választok megbízták a hatalom gyakorlásával.

A privatizáció önmagában nem rossz, hiszen szükségszerű lehet megválni azoktól a vagyonelemektől, amelyek egyáltalán nem szolgálnak közösségi célokat. A dicsőségesnek nem nevezhető magyarországi magánosítás gyakorlatából egyvalami azonban egészen biztosan megállapítható: nem az állam a rossz gazda, hanem azok a politikusok, akiket 2010-ben sikerült az ellenzék padsoraiba küldeni.