Már átéltük

„Vitázott” az Európai Unió parlamentje. A „vita” a magyar demokrácia és jogállam állásáról folyt.

Felrémlik József Attila is: Alkalmi vers a szocializmus állásáról (Ignotusnak). Ma az Európai Parlamentben már csak a szocializmus állásáról lehet vitázni, magukat konzervatívnak és jobboldalinak becézgető kis nyomorultak egymás sarkára hágva akarnak szocialistábbak lenni a szocialistáknál. Ja, mielőtt elfelejtem: ezt nevezik amúgy demokráciának és jogállamnak.

A „vita” amúgy a „zöldek”, a szocialisták és a kommunisták kezdeményezésére indult – Murphy is megmondta: az emésztőgödörben mindig a legnagyobb darabok úsznak legfelül.

A „vita” mérlege: szinte teljes érdektelenség. A nagy ellenzéki portálok (Murphy!) közül is csak a 444 számolt be részletesen az egész nagy szellentésről, de hát őket ezért tartják és etetik.

A „vita” a magyar kormány részvétele nélkül folyt le. A magyar igaz­ságügy-miniszter jelen akart lenni, de ezt a legnagyobb darabok nem engedték meg neki (nekünk).

És ez az, ami egyedül fontos és említésre méltó. Ez az, amit már átéltünk. S talán több mint szimbolikus, hogy éppen az akkori gyalázat századik évfordulóján játsszák el újra a gyalázatot – s persze ugyanazok.

1920-ban indultak el az első világháborút lezáró úgynevezett „béketárgyalások”. Kik is voltak a „békecsinálók”? David Lloyd George brit, Vittorio Emanuele Orlando olasz, Georges Clemenceau francia (a legsötétebb gazember) miniszterelnök és persze Woodrow Wilson amerikai elnök (híres 14 pontjából három és felet vettek végül figyelembe). A „békecsinálók” tevékenységének és a hiénamentalitású „utódállami” vezetőknek (élükön Benessel) köszönhettük a második világháborút, ezt ne feledjük el soha. Ha létezne igazság, mindnek ott kellett volna ülnie Nürnbergben a vádlottak padján (persze csak Orlando élte meg azt az időt).

Nos, a trianoni békediktátum tárgyalása, a feltételek kidolgozása a magyarok részvétele nélkül zajlott.

Létezett egy ezeresztendős államalakulat Európa közepén, a történelem átjáróházának a kellős közepén, amelyről a „demokratikus elvek” alapján úgy döntöttek a „demokraták”, hogy megfosztják területének kétharmadától, népességének kétharmadától, ásványkincseitől, erdeitől, bányáitól, vasútvonalaitól, minden életlehetőségétől.

Teljesen „demokratikusan” halálra ítéltek egy ezeréves államot, egy európai nemzetet.

És azt az országot nem engedték a tárgyalóasztalhoz, amelyet éppen halálra ítéltek. Istenem! Mennyire jellemző! Apponyi gróf végül csak január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot. Csodálatos beszédet tartott – teljesen feleslegesen. Addigra már ugyanis minden el volt döntve.

Pont úgy, mint most. Semmi új a nap alatt. Ugyanazok a gazemberek, ugyanazok az „elvek”, ugyanaz a becstelenség. Le kell ezeket sz... sajnálni.

A mi nemzetünk túlélte Trianont is.

Pont ezeket a szarjankókat ne élnénk túl? Elegendő, ha soha nem felejtjük Apponyi gróf szavait: „Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.”

Erről van szó. Ráadásul ezek most sírt sem tudnak ásni. Csak lelketlenül hazudozni és igazi meggyőződés nélkül verhofstadti szájszagot árasztani.