Ülök a családi díványon a fiam és a nagyobbik lányom között, Szerb Antal varázslatos bédekkerét lapozgatom, a Budapesti kalauzt, amit ugyan marslakók számára írt, de budafoki lakos létemre is lenyűgöz. Ekkor bekövetkezik az elkerülhetetlen, a fiam benyomja a tévébe a FIFA 20 videójátékot (azok a „szerencsés” szülők, akiknek van serdülőkorú fiúgyermekük, pontosan tudják, miről beszélek). Az egyik csapat természetesen a Liverpool – Andris odavan a Vörösökért –, ha mellémegy Szalah lövése, ezen a helyen idézhetetlen indulatszavak verik fel a nappali csendjét. Egyre kevésbé tudok figyelni Szerb Antal soraira, egyre többször téved a tekintetem a képernyőre. Odatéved, és meghűl az ereimben a vér. Beúszik a monitorra egy angol nyelvű szöveg. „BLACK LIVES MATTER. The deep-rooted and systematic racial discrimination that is still unquestionably present…” „A mélyen gyökerező és szisztematikus faji diszkrimináció, amely még ma is megkérdőjelezhetetlenül irányul az afrikai-amerikai/fekete közösség ellen, elfogadhatatlan. A rasszizmus – akár egyéni vagy intézményi síkon – nem létezhet a társadalmunkban. Együtt érzünk valamennyi afrikai-amerikai/fekete játékosunkkal, azok családjával, barátaikkal, kollégáinkkal és üzleti partnereinkkel, velük együtt elkötelezettek vagyunk a rasszizmus és a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelem mellett.”
A reményhez
A futball maga az élet, a gyönyörű sport, amely annyira tökéletesen szimbolizálja a nemes küzdelmet ember és ember vagy nemzet és nemzet között, és soha nincs vége.