Elvben huszonhét ország vezetőjének kellene együtt rábólintania arra a tervezetre, amely az előttünk álló hét év gazdálkodásának sarokszámait tartalmazza. Ebben benne van a működés és a fejlesztés költsége, persze kiemelten fontos a vírus okozta megzökkenéshez kapcsolódó tűzoltás, valamint a lendületbe hozás horribilis, de kiszámítható ára. Ez egyszerű matematika is lehetne. De a valóságban színtiszta politika.
Mert vannak olyan tagállamok, amelyek mindig saját vélt erkölcsi fölényük mögé bújnak, s onnan magyarázzák az általuk igencsak lenézett nemzeteknek, miként kellene élni és viselkedni. Milyen a „jó” kormányzás, a „jó” törvénykezés, milyen álláspontot „kell” elfoglalni egy-egy kérdésben. Ha pedig az említett lenézett ország ezt az álláspontot elfogadja, máris ki lehet pipálni a hosszú listán egy országot. Maradt további huszonöt meggyőzendő.
Az aktuális erkölcsi magaslaton trónoló ország Hollandia, amely tagja annak a négy országnak, amelyek nem kívánnak az eddiginél nagyobb segítséget nyújtani a saját takarójuknál évtizedek óta túlnyújtózkodó déli államoknak. A négyek – Hollandia, Svédország, Ausztria és Dánia –, valamint a velük barátkozó Finnország újságtól függően vagy a zsugori, vagy a takarékos melléknevet kapják. Hollandia a mindenütt terjesztett erkölcsi emelkedettsége folytán nem kap kínos kérdéseket, de az Európai Tanács belga elnöke által javasolt kompromisszum eredményeként minden ország nagyobb összeget tarthat meg a vámokból, mint eredetileg. Márpedig ez konkrétan Hollandiának jelent hasznot, lévén Európa első számú kikötője Rotterdam.
A törekvés teljesen egyértelmű, az ország igyekszik úgy beállítani saját álláspontját, mint az egyetlen értelmes, minden tag számára haszonnal járó megoldást, de úgy, hogy közben feddhetetlen legyen tündöklő imázsa. Ennek érdekében beletörli a lábát mondjuk Magyarországba, hiszen Budapest nem esik hasra a Shell olajozta dicsőség láttán. Ilyenkor kell elővenni a régi jokert, a jogállamisági helyzetet, hiszen azt mindig az erkölcsösnek tekintett állam mondja meg, hol lát jogállamisági problémákat. Ezzel pedig erősítheti azt az álláspontot, hogy az Európai Unió által szétosztott fejlesztési pénzek alapvetően azért léteznek, mert az erkölcsös és takarékos, következésképp gazdag állam jószívű is, és sajnálja a szegényebb tagországot.
