Halálkampány

Napjainkban a banditák szinte büntetlenül agyonlőhetik az egyszerű járókelőt.

Donald Trump amerikai elnök sajtótájékoztatót tart a Fehér Házban. MTI/EPA/Michael Reynolds Fotó: Michael Reynolds

Chicago nemcsak egy város, hanem az a hely, ahol banditák szinte büntetlenül agyonlőhetik az egyszerű járókelőt, legalábbis, ha hihetünk az erre szakosodott filmek hagyományos toposzainak. Nyilván nem szabad, Chicagóban se mászkál Thompson-géppisztollyal senki, alkoholt is lehet már inni, nincs szalmakalapos FBI-ügynök a füstös lebujok előtt. De mégis szabad, hiszen lám, 2020 teljesen bizarr nyara igazi mészárszéket csinált az amerikai nagyvárosokból, dörögnek a fegyverek, a vírustól való félelem a lakosság egy részét otthonaikba zárta, és a George Floyd-tüntetések közepette baj esetén a polgár kétszer is meggondolja, kihívja-e a rendőröket, vagy megoldja inkább saját maga. Bíráskodik, és végrehajtja az ítéletet. Mert nem bízik már a rendőrségben, tudatosan ássák alá az egyenruhások tekintélyét, a beléjük vetett bizalmat, szándékosan a lovak közé hajítva a gyeplőt.

Mert az amerikai sajtó is mondja, ez egy furcsa, nagyon halálos, nagyon bizarr év. A társadalom pedig erőszakkal válaszol a járvány okozta feszültségre, erőszakkal válaszol a faji konfliktusokra, nagyjából azzal a céllal, hogy novemberben, a bizarr év végén az addigra már elemeire esett nemzet ne Donald Trumpra szavazzon. Az erőszak erre tökéletesen megfelelő eszköz, hiszen Amerikában túlságosan is régóta személyes lehetőségként fogják fel az erőszakot, amolyan kiemelt szabadságjogként, az amerikaiság pecsétjének tartják. Évszázadok erőszakkultúrája vezetett odáig, hogy az a pofon az első sértés után elcsattanjon, s hogy az otthonokat egyre több fegyverrel töltsék meg a jámbor polgárok. Az utcagyerekekből utcai harcosok lettek, a hivatalos erőszakszervezetből, a társadalom stabilitását adó rendőrségből pedig a bizarr év derekára amolyan gyűlölt ellenség, amelyet le akar győzni a polgárság. Nincs felelős, hiszen mindenki így él és így nőtt fel, mindenki jogosnak tartja a személyes erőszakot, féltékenyen őrzi a fegyverviselés jogát, de a politikai sajtó mindig rá fog mutatni – a pártvonalnak megfelelően – a hibásra, akire semmiképp se szabad szavazni.

Nagy kérdés azonban, hogy az egymásra acsarkodó utcai harcosok hogyan fogják elfogadni novemberben, hogy az élet megy tovább, vége a halálkampánynak, s mégiscsak be kell tartania mindenkinek a játékszabályokat. Visszatér-e a lobogó tisztelete az iskolákba és a sportcsarnokokba? Énekli-e még valaki az amerikai himnuszt? A sportesemények kezdetén ma gyakorlatilag természetes, hogy a sportolók a nemzeti himnuszt teszik meg tiltakozásuk célpontjává, a liberális sajtó pedig szomorúnak nevezte, hogy a jégkorongozók nem térdeltek le az idénynyitón. Pedig egy játékos, Matt Dumba – aki egyébként nem játszott – letérdelt az amerikai himnusz idején Edmontonban, hogy mikor az O Canada felcsendüljön, már ő is vigyázzba vágja magát, hiszen, hasonlóan a játékosok zöméhez, ő is kanadai. Azaz ott van a határvonal Kanada és az Egyesült Államok között, a mai Amerika szégyenteljes, lenézett és kigúnyolt, a csillagos-sávos lobogó egy rongydarab, de a juharleveles zászló tiszteletet parancsol, azt tisztelni köteles mindenki.

Persze csak abban az esetben, ha az év végén Donald Trump nyer. Ha nem nyer, akkor visszatér a béke az utcákra, akkor a faji szembenállás se olyan veszélyes, és csillogó szemmel, büszkén lehet tekinteni az egységes nemzet egységes lobogójára. De nem tudni, hogy addig még mennyi vér fog folyni Chicagóban, New Yorkban és Nashville-ben, s van-e visszaút egy ilyen megveszekedett, önsorsrontó halálkampányt követően.