Nagy kérdés azonban, hogy az egymásra acsarkodó utcai harcosok hogyan fogják elfogadni novemberben, hogy az élet megy tovább, vége a halálkampánynak, s mégiscsak be kell tartania mindenkinek a játékszabályokat. Visszatér-e a lobogó tisztelete az iskolákba és a sportcsarnokokba? Énekli-e még valaki az amerikai himnuszt? A sportesemények kezdetén ma gyakorlatilag természetes, hogy a sportolók a nemzeti himnuszt teszik meg tiltakozásuk célpontjává, a liberális sajtó pedig szomorúnak nevezte, hogy a jégkorongozók nem térdeltek le az idénynyitón. Pedig egy játékos, Matt Dumba – aki egyébként nem játszott – letérdelt az amerikai himnusz idején Edmontonban, hogy mikor az O Canada felcsendüljön, már ő is vigyázzba vágja magát, hiszen, hasonlóan a játékosok zöméhez, ő is kanadai. Azaz ott van a határvonal Kanada és az Egyesült Államok között, a mai Amerika szégyenteljes, lenézett és kigúnyolt, a csillagos-sávos lobogó egy rongydarab, de a juharleveles zászló tiszteletet parancsol, azt tisztelni köteles mindenki.
Persze csak abban az esetben, ha az év végén Donald Trump nyer. Ha nem nyer, akkor visszatér a béke az utcákra, akkor a faji szembenállás se olyan veszélyes, és csillogó szemmel, büszkén lehet tekinteni az egységes nemzet egységes lobogójára. De nem tudni, hogy addig még mennyi vér fog folyni Chicagóban, New Yorkban és Nashville-ben, s van-e visszaút egy ilyen megveszekedett, önsorsrontó halálkampányt követően.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!