Belgiumban hagyomány, hogy a nemzeti közösségek semmiben nem tudnak megegyezni, gyakorlatilag nincs olyan kérdés, amelyben egyazon véleményen volnának a belgák, feltehetően azért, mert a nemzet neve egy trükk, belgák csak hivatalosan léteznek, a gyakorlatban nem. A királyi ház se egyesíti a flamand és vallon közösségeket, a gasztronómia vagy a vallás is éket ver közéjük. Az egyetlen reménysugár, amely manapság egy átlag belga életét felvidíthatja, a nemzeti labdarúgó-válogatott. Mert vezetik a világranglistát, nagyon komoly történelmük van, és a világ minden tájáról érkezett fiúk képesek egy irányba húzni a futballpályán. Ahogy a szurkolók is kiáltják, tous ensemble, azaz mindenki együtt, persze abban az esetben, ha éppenséggel franciák ezek a szurkolók.
Belgiumnak márpedig nagy szüksége volna most arra, hogy kitalálja, miként kellene megállítani a járványt. A kulcs természetesen az egység volna, de hiába, még a kommunikációs csatornák is hiányoznak, a három nemzeti közösség (vallon, flamand, német) nem köteles egymással egyeztetni, egymás mellé rendelt hatalommegosztás van az országban, s mindenki úgy kezeli a válságot, ahogy jónak látja. Ez pedig látványos kavalkádot okoz Belgiumban, a maszkviselésre vonatkozó szabályoktól a kórházi ellátásig. Mert naponta változik minden, az utca egyik oldalán még nincs érvényben az a határozat, amely a túloldalon már igen, az egyik parlament másként rendelkezik, mint a másik, s ha valaki nem kétnyelvű, esetleg nem is tudja, miként kell viselkednie. De Belgium mindig ilyen volt, ez egyáltalán nem meglepő. Csakhogy Brüsszel szimbólum, az európai egység és az európai széthúzás összesűrített veleje, amely szépen mutatja, miért működhet és miért nem működik az uniós projekt. Ha pedig épp itt, az államok feletti központban képtelenek kormányt alakítani éveken át, a pártok többsége Belgium megszüntetését tartja jónak, és egyáltalán nem tudnak semmiben kompromisszumra jutni, az azt a képzetet kelti, hogy fejétől bűzlik a hal, mert ennél minden ország egységesebb.