Már tavaly ősszel világszerte beütött a karanténfáradtság; az Egészségügyi Világszervezet akkor vezette be ezt a fogalmat, ami nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy mindenkinek tele van a hőcipője a koronavírus-járvánnyal és az amiatt szükséges lezárásokkal. Azóta eltelt csaknem fél év, és már annak is több mint egy esztendeje, hogy a modern kor legnagyobb világjárványa a mindennapjaink részévé vált.
Érthető és teljesen természetes, ha az emberek többsége szorong, kimerült és kifáradt. A globális koronavírus-járvány példátlan léptékű rendkívüli állapotot hozott a világba: az emberiség több mint fele, legalább négymilliárd ember időről időre alapvetően korlátozva van hétköznapi rutinjaiban. Ehhez jönnek hozzá a gazdasági hatások, a mindennapi megélhetés veszélybe kerülése és a bizonytalanság.
A Covidot az első világháború után pusztító spanyolnáthajárványhoz szokták hasonlítani. 1918-ban az emberek ugyancsak azt mondták az elején, hogy csak egy „kisebb megfázásról van szó”, és ahogy most több országban, úgy egy évszázada is gyorsan túlterhelté váltak az egészségügyi ellátórendszerek a súlyosan érintett országokban. Az akkor bevezetett korlátozások nagyon hasonlók a mostaniakhoz: bezárták az iskolákat és a színházakat, lezárták a határokat. A közterületeket fertőtlenítették, megbírságolták azt, aki nem viselt maszkot.
Kijárási korlátozásokat vezettek be, és olyan megelőző intézkedéseket alkalmaztak, melyek a történelem során már beváltak: higiéniai intézkedéseket és a fertőzésgyanús emberek karanténba helyezését. Akkor is meg kellett küzdeni a babonákkal is, és azzal, hogy sokan nem ismerték fel a helyzet súlyosságát.
Bár a fokozódó karanténfáradtság miatt nem úgy tűnhet, az emberiség igenis jól áll a vírussal folytatott harcban. Száz éve nem volt sem teszt, sem oltás. A spanyolnátha is több hullámban támadt, és nem az első volt a legsúlyosabb. A történészek szerint a legfőbb lecke a múltból az, hogy bármilyen intézkedést minősítettek a járvány előtt eltúlzottnak, azt később kevésnek tartották.
