Ó, azok a boldog kilencvenes évek, amikor a magyarországi értelmiségiek nyugati értelmiségiekkel ítéltették el Magyarországot… Ó, azok a boldog békeidők, amikor írók, költők, színészek, rendezők és oboaművészek ítélték el hazánk „aggasztó folyamatait”… Természetesen csakis jobboldali kormányok idején és természetesen csakis jobboldali kormányok intézkedéseit. És amikor a magyarok még felkapták a fejüket ezekre az aggodalmaskodásokra… Ha bárkinek nosztalgiája támadt volna a hasonlók iránt, azt most kárpótolta Robert Wilson amerikai rendező nyilatkozata. Ő is rettenetesen aggódik a magyar kultúráért, hisz szerinte a magyar kormány kizsigereli a művészi kifejezés és oktatás szabadságát, ráadásul elvette a színművészeti egyetem autonómiáját és a többi. Robert Wilson szelet vetett – de hát aratott vihart?
Nem. Mert elmúltak a kilencvenes évek, nem támadt fel a tenger, tegnap is bágyadtan, ősziesen sütött a nap a szélcsendes Balaton felett. Pár óráig számított forró témának Wilson állásfoglalása, az ellenzéki portálok szemlézték a HVG-nek küldött nyilatkozatát, de a kultúrsokk – érdeklődés híján – elmaradt. És nem azért, mert a magyar polgárok többsége alighanem jobban ismeri Owen Wilsont, mint Robert Wilsont, hanem azért, mert harminc éven át robertwilsonok féltették a magyar kultúra szabadságát a helyi balliberális erők megrendelésére. A magyarok már unják ezt az előadást és unják ezeket a sértő, ám rettenetesen üres nyilatkozatokat. A vak is látja, hogy ezek nem Robert Wilson gondolatai, aggodalmai, hanem azoké, akik a fülébe súgják a propagandát – de azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy nagyon kései visszhangként jutott el a fülébe a Göncz Árpád-i „Európa, segíts!”.
Ezek a gesztusok már nem döntenek meg kormányokat, nem rengetnek meg intézményeket, hanem legfeljebb a balliberális hálózat mai működéséről árulnak el egyet s mást. Robert Wilson világhírű, jó rendező, nem értem, miért engedi, hogy kesztyűbábnak használják és ilyen szentenciákat mondassanak ki vele.
A mostani eset két dologra világít rá. Az egyik az, hogy a balliberális kulturális hálózat ma is abban érdekelt, hogy Magyarországot szörnyű, sátáni helyként ábrázolja, magyarán ott rontsa az országimázst, ahol csak tudja. A másik pedig az, hogy a nyugati vezérértelmiség elképesztően képmutató, és „demokratikus” sportként űzi Magyarország elítélését.
A nyugati vezérértelmiség oidipuszi vakságban szenved, mert ha Robert Wilson valóban elkötelezetten védené a kultúra és a művészi önkifejezés szabadságát, akkor miért nem a saját háza táján kezd el sepregetni? Ahhoz miért nincs bátorsága, hogy elítélje a cancel culture-t, hogy szembemenjen a művészeti produkcióra erőltetett kvótákkal? Miért nem hallatja a hangját és szólal fel azon amerikai művészek nevében, akik a woke-cenzúra áldozataivá váltak, mert nem akartak belesimulni a kultúrönkény új rendszerébe? Azért nem, mert annak következményei lennének, például többé nem rendezhetne a „szabad világban”. Magyarországot a nyugati értelmiség lelkiismereti műveleti területnek tekinti, ebben az országban róják le woke-kegyeletüket, elítélik a nacionalizmust, a populizmust, a jobboldalt, magyarán minden időszerű eretnekséget, hogy bátor, demokratikus embereknek látsszanak.
Magyarországba könnyű belerúgni, hisz nincs vesztenivalójuk, a saját démonjaikkal azért nem küzdenek, mert annak valódi következményei lennének.
És ha már képmutatás: vajon Robert Wilson miért csak a magyar adófizetői pénzből kapott szupergázsi felét ajánlotta fel a FreeSZFE egyesületnek?
Hogyha valóban szívén viseli az ügyüket, akkor miért nem fizetett, mint a demokratikus katonatiszt?
A borítóképen: Robert Wilson amerikai színházi rendező, képzőművész előadást tart a Vígszínházban 2015. április 25-én.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
