Minden rendes városban van kijelölt piac, de akad galamb-, hal-, nyúl-, ló- és disznópiac is. Ki-ki döntse majd el, melyiket tartja hasonlatosnak a mai magyar belpolitikához. Egy biztos, könnyű dolguk nem lesz, ha az elmúlt hét történései alapján szeretnének véleményt mondani. A körömszakadtáig ragaszkodó megmondóemberek is napok óta kapkodják a fejüket. A tanácstalanság ül tort a kétségbeesés asztalánál.
Nem szeretnék a balliberális erőtér hangadóinak a bőrében lenni. Túltolták azt a bizonyos, zuhany alatt átmosott rollert. Túl sok volt az a sötét és lázas szerelem, amivel Karácsony Gergelyt meg a korlátolt felelősségű üzlettársait ajnározni méltóztattak.
Nagyot fordult a világ. A Nyugati fénnyel együtt az összes balliberális hír- és véleményoldal hamuba vizelt, amikor égig sikoltott a szentségtörő hír: a nagyképű vigéc visszakozott. A tanácstalanság vakolata máig nem pörgött le az arcokról, noha jó ideje tudható – kemény, holnapokba sajgó vonalakkal van körberajzolva a magyar belpolitika.
Nem ártana, ha a magyar kormány jövőképére reagálva valaki alternatívát kínálna. Van ilyen? Nincs. Ígéretek vannak, meg mindenféle hazudozás, profi módon egy gyurcsányi konglomerátum alá begyűrt pártocskákkal, makogó Fekete-Győr vezérekkel, nem karlendítő nácikkal, Cseh Katalin-os milliárdokkal, atomjaira hulló szocialistákkal, soha sem létezett, bolhányi pártokkal. Mi végre lennének ezek?
A sármőr lelépett, a sármőr képére odafagyott a vigyor, tán a napfény sem cikkant meg a szemüvegén, amikor elcsukló hangon, kezét tördelve rükvercbe kapcsolt. Titáni öngyilkosság – hörögték a széplelkek –, ám a közröhej mellett pusztán kendermadzagos lett a bolyhos végkifejlet. A hódmezővásárhelyi polgármestert meg direkt sajnáltam: észre lehetett venni azon a hétgyermekes arcán, teringettét, neki is kínos ez a fajta, felnőtt emberhez méltatlan jellemtelenség. Kétségünk se férjen hozzá: a baloldali kutyakomédia – kicsit szegényesebb fantáziával, újratervezett szlogenekkel – folytatódni fog. Mi, búsongásra hajlamos magyarok, ettől jobb hírt keresve sem kaphattunk volna.
Továbbra is a rettenetnek a küszöb alatti elemeit leszünk kénytelenek elviselni. Jól példázza mindezt, ahogy a világba szitált budapesti „főbogármester” erkölcstelenségét a balliberális média a csalódás leghalványabb jele nélkül képes volt elfogadni, ahogy szemhunyásnyi idő után váltottak egyikről a másikra. Jóllehet a hiperpasszív szélkakas összerosálta magát, de utódja, a Kanadából szalajtott ügynök a természetes kiegészítője lesz – nincs itt, kérem, semmi látnivaló. Megteheti. Karácsony bolondot csinált magából, Karácsony többé nincs.
Ezekben a világrengető napokban elképzelem Gyurcsány Ferencet, amint lefekvés előtt az ágya szélén tesped. Gatyában van, a tévét babrálja, távirányítóval. Odakapcsol valami neki kedves kanálisra, s a látottak miatt aligha lesz idegbeteg. A rózsaszín tüllszoknyás álma új értelmezést nyer: a fakó Karácsony kibukott, jön helyette a sötét ló, aki viszont tenyérből eszik. Valljuk be, ez elég megnyugtató érzés Ferenc úrnak. A remekművét itt-ott limlomok trágyázzák, nézz oda, volt már ettől Őszöd után rosszabb is. Gyurcsány hanyatt fekszik az ágyon, lábujja bütykét megmozgatja picit, és Klára összegyűjtött műveire sandítva elfelejti Húsvét bogármester urat. Utána előveszi a hódmezővásárhelyi karrieristát, ujjára húzza a borzas kesztyűbábot. Mindjárt kitűnik, neki tökéletesen mindegy, futóbolond az illető, esetleg végletekig csigázott percember: a végszó úgysem az illető szájából fog fölharsanni. A nagy játékmester ledől, álmában ezekkel a sületlen figurákkal sakkozik tovább.
Valaki meglepődött? Kötve hiszem.
Borítókép: MTI/Illyés Tibor
