Ritka napra ébredt ma Európa: tizenhat év után most először nem Angela Merkelnek hívják a német kancellárt. Az európai politika Merkel távozásához mérhető legutóbbi korszakváltása pedig csaknem negyedszázados: a munkáspárti Tony Blair tizennyolc konzervatív esztendő után költözhetett a Downing Streetre. A mostani német kormánykoalíció legfiatalabb szavazói még a gyerekszobában totyogtak, amikor már Merkel irányította az EU vezető országát, más kancellárt sohasem láttak. Mégis megdöbbentő a szám: a mostani német elsőválasztók, a legfiatalabbak csaknem fele vagy a Zöldekre, vagy a liberálisokra szavazott szeptemberben. Nem utolsósorban éppen Merkel balra sodródó politikája miatt Németország az elmúlt két évtizedben a konzervatív értékektől elfordult, baloldali–zöld–liberális bevándorlótársadalommá vált. Ez köszön vissza a választási eredményben is, amely tovább erősíti ezt az irányt – immár nem lopakodva, hanem padlógázzal. Az új kormányprogram elkötelezi magát a bevándorlótársadalom, az Európai Egyesült Államokként ismert föderális EU és a genderszemlélet mellett. Mindezt egy technokratának, az előző kormány szürke eminenciás alkancellárjának, Olaf Scholznak kell levezényelnie; Merkel gondosan ügyelt rá, hogy hatalmasra nőtt árnyéka minden kreatívnak, tehetségesnek, pláne ambiciózusnak tűnő német politikus elől eltakarja a fényt. Ennek kárát most nemcsak pártja, Európa – eddig legalábbis – legfontosabb politikai ereje, a CDU látja, de vele együtt az európai kereszténydemokrácia, az unió konzervatív polgárai is. Csak remélhetjük, hogy mielőbb visszatalálnak arra az útra, amelyet Helmut Kohl még jól ismert, Merkelnek viszont már nem rémlik, be kell ütnie hozzá a GPS-koordinátákat.
Ugyanakkor a nemzetközi politika nem kívánságműsor: hozott anyagból dolgozik. A magyar–német viszonynak is – egyik, ha nem éppen a legfontosabb kétoldalú kapcsolatrendszerünknek – ahhoz a tényhez kell alkalmazkodnia, hogy Berlinben mostantól baloldali kormány van hivatalban. Olyan kormány, amely az említett alapkérdésekben – migráció vagy elzárkózás, nemzetek vagy Egyesült Államok Európája, hagyományos családi értékek, illetve genderszemlélet – homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedik, mint a magyar vezetés. Talán nem túl drámai a megfogalmazás: jelenleg az európai civilizációs barikádok nem egyazon oldalán harcolunk. Orbán Viktor a kancellárváltásra időzített és a legnagyobb példányszámú német napilapban, a Bildben megjelent cikkében számot vet azzal, hogy az alapvető nézetkülönbségek miatt kihívás lesz együttműködni a Scholz-kormánnyal. De az erkölcsi előny annál van, aki megadja az esélyt arra, hogy a viszony – noha nagy szerelemnek nem ígérkezik – legalább a másik félnek megadott tisztelet mellett alakuljon. Ne feledjük, éppen a magyar–német viszonyban nem a mindenkori politikai szeszély a nagy kényszerítő erő, hanem a gazdasági összefonódás óriási súlya.
A magyar diplomácia ezzel együtt nem vakrandira megy Annalena Baerbockkal, a leendő külügyminiszterrel, aki a kancellári székre vágyott, de lemaradt róla. A kampányban ő, nem pedig Scholz képviselte a legkeményebb álláspontot azzal kapcsolatban, hogy az EU szorongassa meg az Orbán-kormányt a jogállamiság örve alatt. Számítani lehet arra, hogy a fokozódó nyomás Brüsszelből is érezhető lesz. Baerbock a nyáron még Karácsony Gergelyt fogadva kívánt neki több hátszelet, mert azt hitte, ő lesz Orbán kihívója. Most Márki-Zay Péter berlini útját szervezik lázasan. Nem a magyar vezetésen múlik majd, hogy a Scholz-kormánnyal való kapcsolatépítés a kölcsönös tisztelet jegyében alakul-e.
Borítókép: Angela Merkel és Olaf Scholz (Fotó: Europress/AFP)
