Egy nemzet nagyságát a múltjának diadalai és árnyai láttatják. Ahogyan pedig a nép viszonyul a történelméhez, a szóban forgó nemzet önbecsülésének, az önképének, az adott nép öntudatának, vagyis a tisztaságának a fokmérője. A 20. századot a magyarság elvesztette. Kár áltatnunk magunkat. (Az se legyen vigaszunk, hogy akik viszont megnyerték, mára az önsorsrontásuk folytán lassacskán szintén a vesztesek közé szorulnak.)
A mögöttünk maradt század nagyon rövid volt. 1914-ben kezdődött és 1989-ben már véget is ért. Mindösszesen három emberöltőről van szó, de ha mérleget vonunk, aligha kétséges, hogy ez a 75 év a Kárpát-medencébe sokkal több szenvedést, mint örömöt hozott. Kezdődött az első világháborúval, majd Trianonnal. Aztán milliónyi kitántorgóval és milliónyi elcsatolt magyarral folytatódott a magyar kálvária, majd jött a gyilkos nácizmus rendszere, amely a második világháborúba kényszerített bennünket, hogy utána az iszonyatot felváltsa egy ugyanolyan gyilkos rendszer – a kommunizmus iszonyata, ami 1956-ig azzal áltatta az embereket, hogy szabadságot és békét hozott. Hazugság volt: tengernyi vér és rabság lett a jussunk.
A XX. századi magyar történelmi emlékezet torz tükrét a kommunista történetírásnak köszönhetjük. A diktatúra marxista–leninista brosúrájában a Don-kanyarról szóló fejezet becstelen hazugságainál csak az ott elesettek vagy a hadifogságba kerültek iránti tisztelet hiánya a fájóbb. De hogyan is várhattunk volna emberségességet egy emberi arcát vesztett eszmerendszertől? És a tankönyvekben ott állt sokáig fehéren-feketén a „vágóhídra küldött” 2. Magyar Hadseregről ránk oktrojált ítélet, a szegényes felszerelésű, gyáván megfutamodó katonáinkról meg a becstelen tiszti karról szóló hazugságokkal együtt. Évtizedeken át azt sulykolták a magyar gyerekek, a fiatalság fejébe, hogy bűnös nép vagyunk, alávalóbbak és gyávábbak másoknál. Egyetemi katedrák épültek ezekre az ordas hazugságokra, amelyek sokszor még a mai napig ontják magukból az azóta már ezerszer megcáfolt tévtanokat. Mert ha a valótlanság gyalázata lángra kap, ott hosszú időnek kell eltelnie, míg kihuny a rossz szándékú múltmagyarázat parazsa. Jó hír, hogy a magyarság zöme nem ült fel a vörös katedrák ködösítésének. A személytelen történelmi eseménysorok mögött ugyanis ott van, mert mindig ott volt az igazibb emlékezet: a személyes, a családi történelem elpusztíthatatlan igazsága. Az elmúlt évszázadban gyakorlatilag nincs, nem volt olyan magyar család, akinek ne lett volna oka gyászolni. Elveszett honvédek, eltűntek, sebesültként hazatérők: egytől egyig megannyi személyes tragédia. Ugyanis az áldozatok számával való zsonglőrködés helyett minden ember egyedi történelme lett a legszemélyesebb vallomása, a legigazabb tanúja egy adott korszaknak.
A Don-kanyarban pergőtűzben helytállók, a honvédnek besoroltak, a munkaszolgálatosok, majd a kényszermunkára elhurcoltak mind-mind egyet bizonyítanak: a helytállás hősiessége – még a mai, sok tekintetben irányvesztett, zavaros erkölcsi megítélés alapján is – tiszteletet parancsoló. Mi magyarok levontuk a tanulságokat. Ebben jók vagyunk. Ezért lesz miénk a mostani évszázad.
Ilyenkor, január közepén, az évfordulón tudunk önvizsgálatot tartani: a hősökre emlékezve kelet felé fordulunk, lehajtjuk a fejünket, és egy percre rájuk gondolunk. Mert a fronton nem számok, hanem emberek voltak: fiúk, férjek, apák, férfiak – magyarok. Szerettek, hittek, reméltek, fohászkodtak és bátrak voltak, meg bizonyára féltek is, majd a legtöbbet adták ezért a sokat szenvedett hazáért, amit ember adhat: ha kellett – meghaltak érte. Dicsőség a hősöknek!
Borítókép: A II. Magyar Hadsereg katonái 1942 karácsonyán a keleti hadszíntéren (Fotó: Wikipédia)
