Jó volt tegnap magyarnak lenni, igazán jó, önérzetesen húzhattuk ki magunkat a brüsszeli szőnyeg szélére állítva is. – Magyarországgal és a magyar néppel vagyunk, akik nagylelkűen kitárták a kapukat, és tárt karokkal fogadták azokat, akik elmenekültek a háború szörnyűségei elől. Lenyűgöző látni: több száz magyar tisztviselő és polgár van jelen, hogy segítséget nyújtson az Ukrajnából érkezőknek. Önök a hazájuknak és egész Európának is dicsőségére válnak! – mondta Margarítisz Szkínász, az Európai Bizottság alelnöke Beregsurányban, a magyar–ukrán határon. Tatjána nem szólt ilyen szépen Anyeginhez. Ide ugyan a rozsdás bökőt, hogy az alelnöknek egy hete még fogalma sem volt róla, hol is van Beregsurány, de spongyát rá, a lényeg, hogy elismerően beszélt rólunk. Hunyadi Jánost kellene megkérdezni, hogy – talán Helmut Kohlt nem számítva – mikor áradozott utoljára így nyugat-európai vezető Magyarországról.
– Az elismerés azért van, hogy vedd át! – mondták negyedszázada az első főnökeim, és azóta hajlok is e véleményre ilyen ügyekben. De azért bujkál a magyarban a kisördög: nem szeretjük, ha baleknak néznek bennünket vagy semmire sem emlékező óvodásnak, aki elkámpicsorodik, ha megfeddik, de vigyorog, mint a tejbetök, amint dicséretet kap. Ne legyen a nomenből omen: a Margarítisz gyöngyöt jelent Szophoklész nyelvén, ilyesmit azért ne vessenek most sem elénk.
Mindenesetre Szkínász szavai az itthoni baloldal vitorlájából is kivehetik a fals szelet, miszerint Magyarország Putyin pincsije lenne, aki az oroszok szekerét tolja a háborúban is. A magyar diplomácia tegnap, a NATO és az Európai Unió rendkívüli külügyminiszteri ülésén újból megmutatta, nemcsak kiáll a nyugati közösség döntései mellett – mint amikor békeidőben ugyancsak elfogadta őket, noha morgott, mert ezek a magyar gazdaságra is visszaütöttek –, hanem háborús körülmények között konstruktívan részt is vesz a kidolgozásukban. Ennél messzebbre vezető kérdés persze, hogy a Nyugat mennyiben felelős a mostani háború előidézéséért. Ám tény, hogy ennek végiggondolása sem segít most az ukrajnai halottakon, az otthonaikból kibombázottakon, a háború elől külföldre menekülteken. Egyébként nemcsak kárpátaljai magyarok jönnek át, így például a távoli Zaporizzsjából is érkeztek hozzánk a tárt karokkal fogadott menekültek – ennyit az „idegengyűlöletről”.
Terjed az interneten egy állítólag vicces, valójában cinikus karikatúra, amely szerint színskálán mérik a határra érkezők bőrszínét, és ennek alapján mondják meg, menekült-e vagy migráns. Magyarország nem tehet róla, hogy nem Jemennel vagy Laosszal határos, ezért a hozzánk mint legközelebbi biztonságos országba érkezettek is fehér európaiak. Ugyanúgy, ahogy a Szíriából Törökországba vagy Libanonba joggal átmenekültek milliói pedig közel-keletiek voltak. Amikor 2015-ben egy részük – a Beregsurányba érkezőktől eltérően főleg nem nők és gyerekek, hanem életerős férfiak, okostelefonnal a kezükben és márkás sportcipőben a lábukon – hetedhét határon átcsörtetett Magyarországon, úgy masírozva az M1-es autópályán, mint valami parlagon hagyott határvidéken, hogy gazdasági kalandorként keresse a boldogulását Németországban, akkor hazánk, noha az EU határát védte, nemhogy elismerésre vagy pénzre nem számíthatott Brüsszeltől, hanem elítélés lett az osztályrésze. Megelégedésünkre szolgál most, hogy az ukrajnai menekültek befogadásával végre nem sértjük a német politika érdekeit. Szkínász uniós polgártársunkat sem láttuk Röszkére jönni, miután Ahmed Hamed és társai az uniós határra támadtak. Meglehet, későn érő típus.
Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök Margarítisz Szkínásszal, az Európai Bizottság alelnökével tárgyalt (Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)
