Az egykori Jugoszlávia három utódállamával vagyunk határosak, közülük a szerbiai Vajdaságban jelentős magyar kisebbség él, amikor pedig – rögtön a magyar NATO-csatlakozás után – a szövetségesek déli szomszédunkat bombázták, nemzettársaink szülőföldjét is találatok érték.
Lehet, hogy másoknak, akik a messzi északon vagy nyugaton élnek, térkép e táj, ám Bosznia – ahol nemcsak az első világégés kezdődött, hanem a múlt századvég délszláv háborúinak egyik legvéresebb csatatere is volt – tőlünk mindössze pár óra autóútra fekszik.
A horvát tengerpartra igyekvő számos turista honfitársunkat is meglepné, mennyire közel van, csak éppen ők elkerülik e véráztatta tájat.
Ennél azonban nyugtalanítóbb, hogy egyes mértékadó nyugat-európai EU-tagállamok mennyire nem ismerik fel: a Nyugat-Balkán ismét Európa puskaporos hordója lehet, ha nem kap valós csatlakozási esélyt, hanem a végtelenségig az előszobában várakoztatják.
Elég csak a nyugtalanító szerb–koszovói feszültségre vagy a három etnikumnak ácsolt, de nem működő boszniai államra gondolni. Nem arról van szó, hogy az uniós csatlakozás egy csapásra mindent megoldana: Magyarország vagy mondjuk Románia esetében sem alakult így. (Sőt több új problémát teremtett.) Hanem arról, hogy Európa – kölcsönös előnyöket kínálva – annál inkább a kezében tarthatja a balkáni folyamatokat, minél kevésbé enged be a vákuumba külső hatalmakat, így Oroszországot, az Egyesült Államokat, Szaúd-Arábiát vagy Katart, hogy etnikai-vallási szimpátiájuk mentén vazallusaikká tegyék az ottani népközösségeket.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!