Volt egyszer egy MSZMP… Magyar Szocialista Munkáspárt, az egyetlen, az állampárt, amelynek már a neve is éppoly hazugság volt, mint a rendszer, amelyet üzemeltetett: sem magyar, sem szocialista, sem pedig munkás nem volt. Talán a párt szó még tükrözött valamennyit a valóságból, hiszen a kifejezés eredeti jelentése: rész. S valóban, az MSZMP csak egy részt képviselt a magyar társadalomból, még akkor is, ha mintegy kilencszázezer tagja volt fénykorában. Persze a tagok nagy többségét nem Marx–Engels–Lenin összes művei vonzották a szervezetbe, hanem a különböző előnyök, amelyek révén könnyebben kinyíltak bizonyos kapuk, ha pedig valaki párttitkárságig vitte, egész kis királyságot kapott jutalmul, a Központi Bizottság tagságába már ne is gondoljunk bele, oly szédítő magasságokban volt az az egyszerű káderektől, hát még a párton kívüliektől. Aztán jött a rendszerváltozás szele, és jól megcsapta az egyetlen pártot: „Szétszakadtak, elszakadtak, / nem szólnak már semmiféle fordulatnak.” A párt felbomlása után a szervezet bűneit senki sem akarta vállalni, de a vagyonára sokan igényt tartottak. Egy időben szinte szégyellték az egykori párttagok, hogy valaha is beléptek. S maga a párthoz való tartozás is valami olyan sejtelmesen bűnös, titkolnivaló dolog volt, hogy nem is csoda, hogy a frissen megalakuló pártok már a kilencvenes években is az MSZMP-hez képest csekély tagsággal rendelkeztek.
A pártok erejét nem a tagság létszáma, sokkal inkább a rájuk szavazó tömegek jelentik. Jól is van ez így a demokráciában, egyik párt sem képviselheti valamennyi magyar ember valamennyi érdekét, de négyévente kiderül, melyik az a szervezet, amelyikről a legtöbben elhiszik, hogy az ő érdekükben tudnak és akarnak cselekedni választott képviselőik.
A mai magyarországi baloldal pártjairól nem gondolják ezt az emberek, az idei választásokon immár negyedszer mondtak róluk halálos ítéletet. Ehhez méltóan az egykori összefogásból széthúzás lett, a baloldal pártjai élőhalottként vegetálnak a magyar pártfinanszírozási rendszer kegyelméből, mert habár egyetlenként indultak, valahogy aztán mégis hat frakció lett a jutalmuk. S a frakcióval együtt járnak forintszázmilliók, ebből pedig jó néhányan kényelmesen satnyulhatnak ebben a fene nagy diktatúrában. Hol van már a Jobbik, az MSZP, az LMP? Ha néha hallunk is róluk, csak olyasmit, amit nekik is jobb lenne, ha nem hallanánk. A Párbeszéd? Ez a sosemvolt párt, amely olyan, mint a Loch Ness-i szörny: néhányan azt állítják, már láttak élő párbeszédest Karácsony Gergelyen kívül is, de azért mérget nem vennének a létezésükre. Jó, persze Szabó Tímea meg Tordai Bence, a magyar történelem fényes csillagai lennének ők, csak ez a buta magyar nép nem érett még meg ekkora nagyság befogadására.
És itt van még nekünk a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció, amelyik azon igyekszik, hogy mindenkit maga alá gyűrjön a baloldalon, hogy csak ők maradhassanak. Csak egy maradhat, mint a Hegylakóban, s el is képzelem Gyurcsány Ferencet, amint a Szemlő-hegyen kiáll a sötét éjszakába, s felüvölt, amikor pártja megszerez valakit egykori szövetségesei közül. A Momentumról is ejtsünk szót, amely egyesekben egykor nagy reményeket keltett, de mára pont olyan lett, mint egykori pártelnökének a megzuhanyoztatott elektromos rollere: kiégett, zárlatos ócskavas, aminek a gazdái még azon tanakodnak, kicseréljék-e az akkumulátort, vagy hagyják a fenébe az egészet.
Itt vannak tehát nekünk ezek a többnyire tagság és szavazók nélküli álpártok, amelyek nem egy tál lencséért, de már a tálért is eladnák az elveiket, de már elveik sincsenek. A baloldal pártjai felé a semmi közelít. És ez így van jól.
Borítókép: Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke (b8) és a párt vezetői a Himnuszt éneklik a pártelnök 16. évértékelő beszéde után Budapesten, a Sofitel Hotelben 2020. február 9-én (Fotó: MTI/Kovács Tamás)
