„Beszélj, beszélj; igen jól hallom én panaszod” – fordul Bánk bán Tiborchoz.
Pressman a Telex vállán is kisírhatta volna magát a rongyos háromszázmillióért, amit a minisztériumától kapnak.
De hol maradt volna akkor a kívánt médiahatás? Amit a világ egyik legbefolyásosabb sajtóorgánuma, az online kiadásával együtt világszerte tízmilliók által olvasott The New York Times biztosít? Így meg elolvassa a világpolgár a cikket, és megállapítja: a magyarok ellenségesek, kiszolgálják Putyint, és homofób aktivistáik eveznek a Dunán. Ha pedig majd amerikai lobbistát fizetünk, hogy helyrehozza a tengerentúlon ezt az országképet, akkor le lehet adni a drótot az ellenzéknek, hogy milyen sokba kerül, miközben nincs vécépapír a kórházakban. Bravó! Ezek után csak egy kérdés van: mégis, mit akar elérni nálunk Pressman, már persze azontúl, hogy eljátszik egy szerepet? A feltűnési viszketegségben szenvedő diplomata olyan, mint az a futballbíró, aki azt hiszi, miatta jár a tömeg a stadionba. Sérelmezi, hogy a magyarokat nyilvánosan utasítgató szavait a kormány visszautasítja, majd újra és újra okot ad erre? Pedig ha tárgyalóasztalhoz akar(na) ülni, rendelkezésre állnak diplomáciai csatornák. Igaz, az is beszédes, hogy öt hónapja nem jut be a miniszterelnökhöz, aki az előző amerikai nagyköveteket heteken belül fogadta.
Kinéz az ablakon, a távolban fehér vitorla: Katajev regénye elevenedik meg. Propaganda, megmondták a kémsuliban is. Homofób aktivistákat hozhat a szél, sok klikket a fotó.
Borítókép: David Pressman, az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövete (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!