Valamikor az ancien régime Franciaországában a király nyilvános reggeliket rendezett a családjával. Megnyitották a versailles-i palotát, egy zárt, de körbeállható pavilonban szépen leült az egész királyi család, majd az odasereglő nézők szeme láttára étkeztek. Szabólegények, szolgálólányok, matrózok és lóápolók tátották a szájukat, hogy íme, a király velünk, előttünk, értünk reggelizik. Csakhogy ez az esemény az uralkodó szakrális kötelezettségéből fakadt, a rendi Franciaország ugyanis a család és a közösség erejét közvetítette. Ahogyan létezett a valódi hazai környezetük, apával, anyával, testvérekkel, „feljebb”, állami szinten is családtagok lehettek az emberek. Pater familias, mindannyiuk atyja pedig a király, aki nem eltaszítja, hanem magához öleli népét, mert Istentől viselt kötelessége az országban élő nemzetségek és családok oltalmazása. Ezért a nyilvános étkezés, ezért beszélgetett el ilyenkor XV. Lajos az érdeklődőkkel, majd kínálta körbe személyesen a desszertet a megjelent nőknek. A francia király egyébként nyilvánosan megáldott és gyógyított is betegeket: erről is jó lenne többet tudni, nem csak arról, hogy mi az abszolutizmus, elnyomás, kizsákmányolás.

Ma, az egyenlősítés korában már nem az a lényeg, hogy a királyi család tagja végezhesse a kötelességét, megjelenítse az államot, a család fejét, hanem hogy egyéniség nélkül, rend elleni lázadóként kifejezze a bomlást. 

Hogy a brit monarchiának mikor lesz vége, nagyon rossz kérdés. Annak ugyanis de facto már réges-régen vége. Amit temetéskor, esküvőkön pozitív megnyilvánulásként érzékelünk a tömeg részéről, pusztán nosztalgia. Annak tévhite, hogy bármit is számít a ketrecbe zárt royalizmus. Valójában a királyság halott intézmény, és egészen addig az is marad, amíg az uralkodó és a nép között nem szövődik újra a családi kötelék. Ez ugyanis a királyság célja, értelme, rendeltetése, nem a bazári kirakatrendezés.

Borítókép: Harry sussexi herceg (Fotó: MTI/EPA/Neil Hall)