Évekkel ezelőtt érdeklődéssel böngésztem a felfedett WikiLeaks-táviratokat, közelebbről a budapesti amerikai nagykövetség bizalmas jelentéseit. Nem azért, mert önmagában bármi újat vártam, sokkal izgalmasabbnak ígérkezett annak megfejtése, hogy konkrétan mi a baj velünk, milyen szempontok szerint és miért bírálja a magyar nemzeti oldalt az amerikai nagykövet.

Amit vártam, sorról sorra beigazolódott. A sok apró értesülés mögött világosan kirajzolódott a célrendszer. Az amerikai diplomácia akkor is, ma is alapvetően a helyes gondolkodást várja el magyar partnereitől. Ennek elemei a liberális világrend néhány alapvető dogmájából forrnak össze, de ha ezeket bármely felelős kormányzati tényező a világ bármely táján bírálni merészeli, akkor Washington már nem tekinti őket barátnak és szövetségesnek.

Hogy mi, magyarok változatlanul bűnösek vagyunk, mert meggyőző többséggel, sorozatos kétharmadokkal mindig leszavazzuk a helyes válasz kiküldöttjeit, ténykérdés. Aki tényleg elhiszi, hogy a demokrata adminisztrációnak a fenti három cél teljesítésén kívül bármi érdemi mondanivalója volna Magyarországon, alaposan téved. A washingtoni nyomás mára elérte azt a szintet, hogy Brüsszelben meggyőző többséggel el akarják venni tőlünk az uniós elnökséget. Hogy ehhez nincs joguk, hogy az eljárás felesleges indulatokat szít és kollektíven megbélyegzi hazánkat, nem fontos. A Moszkva elleni harc, a homoszexuális jogvédelem, a bevándorlás elősegítése viszont valami. Nem is valami, már-már minden. Hogy az ország népe egyébként hogyan és miből él, mi foglalkoztatja a magyar embereket, milyen valóságos tapasztalatokat szereztünk a háborúról, valamint mi lesz a gyermekeink, a családjaink sorsa, valamiért nem olyan fontos.