Pressman nagykövet legidegesítőbb szokása, hogy állandóan képzelt és valóságos magyar nemzeti szimbólumokat ránt elő hiányos kelléktárából, úgy igyekszik oktatni minket. 1956-ot lebegteti, vele együtt némi oroszellenességet, miközben éppen az ő kormánya a magyar szabadságharc legnagyobb cserbenhagyója. Kenyértésztát nyomogat valamilyen gasztrocsajjal, mintha Magyarországon ilyesmit gyártanánk szakmányban augusztus 20-án, nem pedig az államalapítóra emlékeznénk. Ha kell, Kossuthot, Petőfit is megidézi, mintha tudna két értelmes körmondatot szólni róluk. Tanácsadói rendre elhalmozzák ezekkel a látványelemekkel, azt üzenik, hogy az idegesítő álmagyar akciózás pont elég ahhoz, hogy ő itt nagykövetként szolgáljon. Miközben – és ezt ne feledjük – Pressman voltaképpen közönséges nagykövet, nem képvisel és nem képviselhet senkit és semmit, csakis azt, amire otthonról utasítják. Valamint azt sem tudja, eszik vagy isszák-e a magyar kultúrát, nyelvet, történelmi emlékezetet.

Eljött közénk, elmondta, amit a saját kormányáról és nagykövetéről gondol, mi pedig bólintunk: igaza van. Egyúttal arra gondolunk, hogy ha Biden elnök a kelleténél hosszabban szunyókál majd a legközelebbi kampányban, Trump visszatérhet, ami nem pusztán újabb pofon, de megrendítő ütés volna az amerikai baloldalnak. A remény ma még csak remény. De mégiscsak létezik egy ilyen forgatókönyv. Az elmúlt néhány évben az európai és az amerikai jobboldal erőre kapott, megszervezte magát, kész átvenni a hatalmat, ahol képes rá.

 Éppen ezért Tucker Carlson mondandója nem falra hányt borsó, hanem előhangja a valódi érdekazonosságon, tiszteleten alapuló szövetségi kapcsolatrendszernek. Mert ami most van, az minden, csak nem működő viszony. Carlsonban éppen ezért a valódi Amerikát tiszteljük, a család, a kistelepülések, a hit, a közösségek, a hagyomány képviselőjét. A történetnek nincs még vége, hamarosan folytatása következik a globális összecsapásnak.

Borítókép: Tucker Carlson az MCC Feszt Afteren szólal fel (Fotó: Havran Zoltán)