Ami azt illeti, érmek tekintetében az itthon tartottak felsorolása sem tart sokáig, igaz, sokkal többre nem is számíthattunk. Egyetlen dobogóesélyesünk, Halász Bence elérte, amiben bíztunk, dobogóra állhatott a férfi kalapácsvetők versenyében, s huszonkét ponton múlt, hogy hétpróbában nem szerzett Krizsán Xénia még egy bronzérmet Magyarországnak. Nem volt szükség azonban ilyen kiemelkedő teljesítményre ahhoz, hogy áradjon sportolóink felé a szeretet a lelátóról. Több atlétánk szó szerint megkönnyezte azt az elsöprő erejű támogatást, amit kapott a közönségtől. S ez az élmény nagy lendületet adhat sok-sok fiatal magyar sportolónak, akik közül többen még sosem élték át ennyire, hogy megtérül az edzésbe fektetett energiájuk. Molnár Attila, Takács Boglárka, Herczeg György mind olyan versenyzők, akik a hazai atlétika közeljövőjének világszinten is meghatározói alakjai lehetnek, s éppen Budapesten indulhattak először felnőtt világbajnokságon. S az is kiderült, hogy a magyar atlétikai mezőny mélyebb, mint gondoltuk: öt váltónkból négy megjavította az országos csúcsot, s minden esetben fiatal, fejlődőképes csapatról van szó.

Bár a hangulat legnagyobb nyertesei a hazai atléták voltak, a más országokból érkezők is élvezték a világbajnokságot. A britek, az olaszok, a németek érezhetően hangosak voltak a lelátón, de a távolabbi Jamaicából is tekintélyes számú szurkolói csapat érkezett Budapestre. A férfi kalapácsvetők külön hangsúlyozták, mennyire örültek, hogy az atlétikán belül olykor mostohán kezelt versenyszám ezúttal a magyar érdekeltségnek köszönhetően kiemelt figyelmet kapott. Ahogy az természetes, egyértelműen Halász Bence kapta a legnagyobb támogatást, de szó sem volt arról, hogy riválisainak ellenszenvre kellett volna számítaniuk. Az egész világbajnokság alatt nem szólt füttyszó, pfujolás a lelátóról, még akkor sem, amikor kalapácsvetőnk egyéni csúcsa helyett az érvénytelen dobást jelző X jelent meg az eredménysorban. Mert az atlétika nem az a sportág, amelyben saját érdekeinket szem előtt tartva a másik kiváló munkájának eredményét próbáljuk aláaknázni, hanem az, amelyikben a versenyzők riválisuk kísérletéhez kérik a tapsot a közönségtől. Amelyikben az egész stadion egy emberként fojtja vissza a lélegzetét, amikor Armand Duplantis fellendül a világcsúcsmagasságba, és egy emberként sóhajt csalódottan, amikor épphogy leveri a lécet. Amelyikben az egyenlítői-guineai futó is hatalmas tapsot kap, aki ugyan másodpercekkel elmarad a 800 méteres mezőny összes többi tagjától, de megdönti az egyéni csúcsát, azaz legyőzi saját magát. Amelyikben a gall kakas boldogan kukorékol mások sikereinek is.

Sokan féltették az atlétikai világbajnokságot. Akadtak, akik egyenesen a bukását kívánták. A hazai nyár legmelegebb hete a sportolókat és a nézőket is kihívás elé állította, de a vb szlogenje által beharangozott csoda nem maradt el. S nemcsak néhány világklasszis kiemelkedő teljesítményében öltött testet. Kilenc napon át az atlétika csodálatos világában élhettünk.

Borítókép: Atlétikai világbajnokság (Fotó: Kurucz Árpád)