A meglepetésszerű támadás nyomán egyesek Izrael szeptember 11-éjét emlegetik. Nem is alaptalan a párhuzam. Éppen ötven éve, a jom kippuri háború óta nem élt át a zsidó állam ilyen külső betörést. Tájékozottság és politikai ízlés dolga, ki milyen véleményt alakít ki ezzel kapcsolatban, közel-keletiek esetében pedig számolni kell az egymással szemben évtizedeken át felhalmozott sérelmek felemlegetésével és varasodó sebek feltépésével is. De azért – gondolná az ember – mindennek van határa, az ártatlan civilek, köztük kibucban élő öregasszonyok és gyerekek megölése vagy túszul ejtése feletti örvendezésnek is. Akkor is, ha egy ilyen terrortámadást katonai válaszcsapás követ, amelyben – nem kell hozzá hadtudományi doktorátus a Hamász-központban sem, hogy ezt előre lássák – majd a másik oldalon, Gázában is emberek halnak meg, köztük ártatlanok.
Amerikában persze Incsu Csunnán és a Grand Canyonon kívül minden egyéb az elmúlt pár száz év importja, de a palesztinpárti hisztéria mindezek között is viszonylag új.
Ám az elmúlt két napban a Sydney vagy Stockholm utcáin gyanútlanul sétáló polgár is feltehette a kérdést: vajon mióta része a világ rendjének az efféle hiszti?
Ezzel nem állítjuk, hogy az viszont a dolgok rendes menete, ha – mint a franciaországi Lyonban történt – a hatóságok a közrend megőrzésére való tekintettel betiltják a palesztinpárti demonstrációt. Demokratikus társadalomban a véleménynyilvánítás és a szabad gyülekezés joga megilleti az állampolgárt. Most viszont lehet, hogy nem normális időket élünk. A francia belügyminiszter elismerte, hogy mintegy tíz antiszemita cselekményről érkezett bejelentés a hétvégén.
Magyarországon is rossz a közérzetünk a történtek miatt, de azt legalább elkönyvelhetjük és egyelőre legalábbis lekopoghatjuk, hogy kimaradtunk ebből az importált hisztériabuliból. Pedig a BDS- (bojkott, tőkekivonás, szankciók) mozgalmárkodásba csomagolt Izrael-ellenesség a nyugati radikális baloldal egyik jellegzetes vonalává vált az elmúlt időszakban. Az antiszemitizmus pedig olyan jelentős erőn belül is probléma lett, mint a brit Munkáspárt.
A dollárokkal és a genderőrülettel együtt akár ezt is átvehette volna a művelt Nyugatról a tisztelt ellenzékünk.
Miért is maradtunk ki ebből? Miért nyugodt város ma Budapest, a vidékről nem is beszélve? Mert nincs hozzá közel-keleti – szintén import – népesség, amelyre ilyesmit építeni lehetne. Az pedig azért nincs, mert következetesen nem engedünk be az országba olyan tömeget, amely az efféle hisztériát is hozná. (Miközben a baloldal szavazóbázisává lenne, amint az például Franciaországban már jól látszik.) Három éve több napon át randalíroztak és gyepálták egymást kurdok és törökök Bécsben, az osztrák polgár – ha maradt ott még olyan – pedig nem értette, hogyan kerül ő ebbe az egészbe. Nem baj, hogy az ilyesmiben nem vagyunk versenyben Béccsel vagy Stockholmmal – békés hely maradtunk Európában.
