Juhász az elmúlt tíz évben búvópatakként csörgedezett, majd tavaly év végén buzgárként előtört, és bejelentette: ismét indulna belvárosi polgármester-jelöltként. 

Juhász ennek érdekében még Bajnainak és Sorosnak is hűségesküt tett, mint büszkén nyilatkozta, előbbit semmiért nem tagadná meg, utóbbitól pedig bármennyi pénzt boldogan elfogadna. Csak valahogy a választók támogatása nem akar sosem összejönni, és pár száz támogató aláírást sem tudnak érvényesen összegyűjteni.
Karinthy Frigyes a Szeretem az állatot című novellájában ír arról, hogy amikor meglátta a konyhába letett kis házinyulat, gyöngéd, pártoló szeretetet érzett, és mindenáron meg akarta simogatni, „hogy megnyugodj, és jól erezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek”. Szegény nyuszi viszont előbb a konyhaszekrény, majd a kályha, végül a hasábfák alá bújt ijedtében. A novella így végződik: „Most ott van, és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem és megfogom, és megragadom a füleit, és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni.”
Juhász és a baloldal jelöltjei pontosan ilyenek: az éppen aktuális messiásnak hiszik magukat, rögeszméjük, hogy csak ők tudják, mi kell az istenadta népnek, ha már magától nem jön rá a sok mucsai agymosott barom. Gyöngéd, pártoló szeretetükben megragadnának minket a fülünknél fogva, szét is loccsantanák a fejünket, mert csak nem akarjuk megérteni, hogy ők csak a javunkat akarják, és csak meg akarnak minket simogatni.