Esélyek és vágyak

Kész szerencse, hogy Danny Makkelie elvitte a balhét. A Németország–Magyarország Európa-bajnoki mérkőzés első félidejének derekán a játékvezető vitatható ítéletet hozott, amikor nem fújta le Ilkay Gündogan lökését. A magam részéről egyetértek Juhász Rolanddal: a németek török játékosa nem a pillanat hevében ütközött férfiasan Willi Orbánnal, árulkodó, ahogy előtte rápillantva felmérte a magyar középhátvéd mozgását, majd felöklelte őt. Tehát szabálytalanság történt.

Mégis azt mondom, hálásak lehetünk a holland sporinak. A mérkőzés másnapján így nemcsak a közösségi médiában kommentelők hada, hanem a hús-vér emberek többsége is kapott gumicsontot: van min vitatkozni, Makkelién vezethetjük le a bánatunkat, őt okolhatjuk a vereségünkért. A jelenetet természetesen másként értékelik a magyarok és másként a németek. Marco Rossi és Gulácsi Péter felháborodottan nyilatkozott róla, maga Ilkay Gündogan, valamint Niklas Füllkrug viszont röhögnek rajtunk, amiért szabálytalanságért kiáltunk, nyilván hovatartozástól függően a szurkolók is megosztottak, érdekes színfoltként továbbá az egyik holland lap is ráhúzta a vizes lepedőt Makkeliére. Azért lehetünk hálásak a játékvezetőnek, mert ha nem őt, akkor most a magyar válogatott játékosait szidalmaznánk. Akiket pedig most tényleg nem kellene.

Tényleg, mi történt volna, ha a bíró lefújja az esetet? A németek ugyanúgy nyernek két góllal. Hiszen annyival mindenképpen jobbak voltak. Kövezzenek meg érte, az én vágyam teljesült: a meccs előtt azt kívántam, kettővel több góllal ne kapjunk ki. Mert ez így nem megalázó, lelkileg nem készíti ki a csapatot és matematikailag is marad esély a továbbjutásra.

A vereséghez nem szokás, nem is szabad gratulálni, de szapulni sincs okunk a magyar játékosokat, megtették, ami tőlük tellett, de fejet kellett hajtaniuk az erősebb ellenfél előtt. Nem a német meccsel van gond, hanem a svájcival. Ami valahol az Írországban látottnak az egyenes következménye. A magyar válogatott Dublinban úgy próbált meg futballozni, mint a Barcelona a Messi-korszak csúcsán négygólos vezetés birtokában: a középpályán szinte állva öt-tíz méterre passzolgattunk céltalanul.

Komolyan gondolta bárki is, hogy ezzel a taktikával lehet érvényesülni az Európa-bajnokságon? Rendben, úgy nem lehet nekivágni az Eb-nek, hogy örülünk, ha akár csak egy gólt szerzünk, de utólag, lássuk be, alaptalanok voltak azok a nyilatkozatok, miszerint a továbbjutás nem bravúr, hanem elvárás. A vágyainkból indultunk ki, nem a realitásból, rosszul mértük fel a mezőnyt. Szerda estével bezárólag tizenegy, egytől egyig izgalmas, színvonalas meccset játszottak az Eb-n. Egyetlen olyan langyos, kockázatkerülő, unalmas találkozót sem láthattunk, mint a közelmúlt világversenyein az első fordulóban gyakran, nincs egyetlen olyan csapat sem, amelyik kilógna a mezőnyből. Aligha túlzás: minden idők legszínvonalasabb Európa-bajnoksága zajlik Németországban.

A szakemberek dolga lett volna ezt előre felmérni, a szurkoló nem tehet mást, menet közben kalibrál, ehhez kell igazítani a reményeinket. Egyetlen lehetőségünk maradt: rácáfolni a németek kapitányára, Julian Nagelsmannra, aki a németek elleni meccs előtt úgy jellemezte a magyar válogatottat: hasonló szintet képvisel a skóttal. Nem tudhattuk, hogy finoman élcelődik-e, hiszen a németek ötöt vágtak a skótoknak, vagy hízeleg a mieinknek a Svájc elleni első félidőben nyújtott kilátástalan teljesítménye láttán. Most már mindegy is. Ha nem verjük meg Skóciát, nincs keresnivalónk az Eb-n.