Nem kisebb személyiség tette tiszteletét a Belvárosi Szabadegyetem minapi rendezvényén, mint Petschnig Mária Zita pénzügyi javasasszony. S ha már ott volt, mindjárt meg is fejtette a magyarországi közgazdasági viszonyokat, oda meg vissza. Ahogy szokta: „todományos” alapossággal. Figyeljék csak például ezt a sziporkát! „Mindenféle örömüzenetet össze kell szedni a kormánynak, de hallottuk, hogy kifizetik a – haha, hahahaha – tizenharmadik havi nyugdíjat, azt mindenképpen, ellentétben azzal, amit ugye Brüsszel akar, meg egyes közgazdászok Magyarországon akarnak” – kuncogta Mária Zita. A szabadegyetem (már majdnem szabadkőműves-páholyt írtam) közönsége viszont legfeljebb magában mosolyoghatott az elhangzottakon, ha egyáltalán.
Az eseményről készült felvételen legalábbis nincs nyoma, hogy a szépkorú közönség spontán álló ovációba, vastapsba kezdett volna. Meglehet, ők is várják a tizenharmadik havit?
Ugyan miért ne kacaghatná szemközt a tizenharmadik havi nyugdíjat a balliberálisok pleisztocénből itt felejtett gazdasági korifeusa, aki újabban Magyar Péter programírója? (Az Övcsatos csatolmánya.) Miért ne röhöghetne jóízűen és nagyokat Mária Zita néni a két és fél millió idős honfitársunk bankszámlájára holnap érkező, nem csekély összegen, mintha az valami röhejes dolog lenne? (Amúgy nem most először élcelődik a tizenharmadik havin. Mondhatni, visszaeső a hölgy.) Szabadság van, röhögjön csak! Bizonyuccse, én még egy demizsont is odagörgetek neki, ha attól fölszabadultabban megy a hahotázás.
A helyzet tudniillik az – és ez másfél évtizede így van –, hogy ciklus közben bármit és mindent ki lehet és ki szokott röhögni (gurgulázva) a magyarországi baloldal, ami nekünk, magyaroknak szomorú, fontos vagy éppen szent. Hazát, hitet, történelmet, biztonságot, családot, normalitást. Olyasmiket is, amik a (jobb)létünkhöz, a megmaradásunkhoz szükségeltetnek.
Mi mindezt többnyire nyugodtan szemléljük. Mert tudjuk, hogy előbb-utóbb letelik a ciklus, mindannyian a szavazóurnákhoz fáradunk, és véget vetünk a dáridójuknak. Olyankor már csak mi, a többség, az átlagos-szürke-normális magyarok szoktunk nevetni. Elégedetten. És – pardon – némi kárörömmel, mert ennyi azért jár, hogy négy évig úriemberként viseltük a röhögést, fröcsögést, hídlezárást, egyetemfoglalást, pártszékházostromot, USAID- és Soros-milliárdokat, Sargentini-jelentést, brüsszeli aljaskodást, mindennapos hátbaszúrásokat, hazaárulásokat.
